Bevezetés a relativitáselméletbe :-)
Szöveges ítélet
Ennél jobban talán egyetlen másik típus sem tudja érzékeltetni, mennyire relatív is a "jó autó" fogalma, ill. mekkora szerepe van ennek megítélésében a szubjektumoknak: mindennél nagyobb. A Suzuki Swift egy tipikusan olyan autó, mely jónak tűnhet. Nagyon jónak. Mi több: az egyik legjobbnak. Ezen persze mindenki mosolyog, aki ült már modernebb, nagyobb, kényelmesebb autóban – amíg azonban nem, addig összehasonlítási alap híján a Swiftről bátran mondhatjuk, hogy egy kellemes, ideális társ mindennapi útjainkon, egy teljesen kiváló kisautó. Az emígyen kialakított kép csak akkor változik meg, ha az ember huzamosabb időt tölt el egy modern nyugati kocsiban – de akkor nagyon.:-) Jómagam Swiften tanultam vezetni, és akkoriban a családban is egy Swift szolgált. Pár zavaró apróság ellenére mindig tökéletes autónak láttam: nekem teljesen kényelmes volt, keveset evett, soha semmi baja nem volt, nagyon jól ment (ezt csak annak alapján tudom kijelenteni, hogy 1999 és 2001 között, ha kijött egy új autó, általában éltem a tesztvezetés lehetőségével a nyílt hétvégéken, és elmentem megrúgni. Egyetlen autó sem volt, ami érzetre olyan jól ment volna, mint a mi akkori Swiftünk, pedig összesen kb. 30 típust kipróbáltam abban az időben). Egy szó, mint száz: nagyon meg voltam elégedve a géppel és sosem értettem azokat, akik fikázták; alaptalannak bizonyult sok minden, melyet ellene felhoztak.
Hanem 2001-ben autót váltottunk: a Swiftet lecseréltük egy új Renault Mégane-ra. A jövevény kerek 40 lóerővel volt erősebb a Suzinál, az első padlógáz azonban nyilvánvalóvá tette, amitől mindig is féltem: érzetre a Mégane se ment jobban a Swiftnél, sőt: 100-ig egyértelműen a pörgős Suzi volt a fürgébb. Volt még pár dolog, amiben a francia tehénke nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, pl. nem volt annyival kényelmesebb a Suzinál, amennyivel vártam, nem is volt annyival csendesebb, az ergonómiája, és a vezetővel közvetlen kapcsolatban álló alkatrészei pedig (váltó, kormány, stb.) egyértelműen kevésbé voltak közvetlenek. Összességében a Mégane lelohasztotta a kezdeti lelkesedésemet, de az évek alatt hozzászoktam, és nagyon megszerettem. Nagy tanulság volt, hogy a Mégane-t nem úgy, nem abban a stílusban kell vezetni, mint egy Suzukit, hanem hozzá kell szokni a franciás jellemzőihez, fel kell venni a ritmust, amit diktál, és akkor egy nagyon szuper, atomkényelmes, erős utazóautóvá válik, melyre valóban fel lehet nézni. Ehhez a felismeréshez azonban nem elég egy 10 km-es próbaút, ehhez kilométerek ezrei szükségesek – sokféle körülmények között. A Mégane-nal tehát megszoktuk egymást, az együtt töltött idő alatt megtanultam, hogy kell őt vezetni, és tulajdonképpen nem is mondhatok mást: az egyik legkényelmesebb, legjobb családi gép, amit szerencsém volt vezetni (mondjuk a saját, ill. az egyel felette lévő kategóriában). Idén (2005-ben) azonban szükségessé vált egy saját autó – a Mégane ugyanis fateromé volt. Kezdetben 6-10 éves nyugati alsóközepest akartam venni, kedvezőtlen próbaúti tapasztalatok, eladhatósági megfontolások és a Mégane előtti Suzinkról kialakult kedvező kép alapján azonban (szinte váratlan fordulatként) egy Swift lett a dologból. Eredetileg eszembe sem jutott volna ilyen autót venni, de ahogy elkezdtem nézegetni őket, kiderült, hogy nagyon jó állapotban vannak, és tudtam, hogy jól tartják az árukat, így aztán egy viszonylag jól felszerelt gépezet lett az életem első keresetéből vett saját autóm.
Az első hét keserves volt. Akkor éltem át ugyanis azt a húsbavágó érzést, mely végérvényesen nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire is relatív volt a "Suzuki jó autó" szlogen, melyet 2001-ig hangoztattam. Az első kilométeren szinte fizikai fájdalmat okozott minden úthiba, minden olyan úthiba, melyet a Mégane-ban észre sem vettem, és melyek utastértől való elszigetelése immár természetessé vált. Aztán nagyon hiányzott mindaz a 40 ló, mellyel a Mégane többet tudott, és mely ménes által szolgáltatott többlet egyáltalán nem tűnt fel, mikor átültem anno a Mégane-ba. Nem is csoda: a Mégane-t úgy vezetve, ahogy egy Suzukit kell, valóban nem tűnik fel a 40 plusz ló. Amint azonban megtanulunk nyomatékból autózni, visszakapcsolás nélkül előzni, megtanuljuk kihasználni a rugalmas, nyomatékos motor jellemzőit, fájóan hiányozni fog ez a 40 ló és 47 Nm plusz, gyakorlatilag az első előzéskor, melyhez a Suzival sokkal nagyobb körültekintés kell. Bár változatlanul igaz, hogy 100-ra hamarabb felgyorsulok Suzival, mint a 40 lóerővel erősebb Rönóval, azonban a közlekedés valóságában, egy sima, nem sietős előzéskor, vagy akár egy derékszögű kanyarból való városi kigyorsításkor is egyértelművé válik: a Swift motorja poros nyomába sem érhet a mai modern, rendes konstrukcióknak; az pedig, hogy pörgős, semmit nem hoz a konyhára: ha tényleg pörgetem, szemmel láthatóan csökken a benzinszintmérő: ilyenkor elképesztően sokat eszik. Valami iszonyat egyébként, mennyire érzékeny a vezetői stílusra a japán eredetű nyolcszelepes Suzi-motor: kis odafigyeléssel, nyugodtan autózva bőven 5 liter alatt tudom tartani a fogyasztását (klímával sem éri el az 5 lityót), viszont amint kihúzatom párszor, dinamikusan indulok el, vagy sokszor előzök, úgy megeszi a 8+-t, hogy nem győzök kamillázni. EZ kérem a régi konstrukció hátránya, nem az az érdes, morgós, robbanékony hang, aminél jobban semmit nem szeretek a Swiftben: a Mégane pl. kis gázpedálpöccintésre teljesen érzéketlen, olyankor vagy nem is nő a fordulatszám, vagy a szokásos álmatag, búgós hangot halljuk, a fordulatszám pedig csigalassan esik vissza alapjáratra. A Suziban egy gázpedálpöccintés maga a feeling: a motor azonnal reagál, felpörög, brutál hangja van, de a fordulat azonnal vissza is esik. A vrümm-vrümm-játékot tökéletesen tudja az autó, gyakorlatilag ha akarom, sem tudom olyan gyorsan pöcögtetni a gázt, hogy a motor ne tudja követni a lábam. Erős a motorfék is, a Mégane-ban pont ennek hiánya miatt (is) fogytak sokkal jobban a fékbetétek. Apropó, fék: a Swiftet sokan szidják elégtelen fékei miatt. Bátran mondhatom, semmi baj a fékekkel. Bármikor meg tudok állni, eddig még soha nem volt problémám ezzel, se pályán (160 felett sem), sem sehol máshol: rá kell lépni a pedálra és akkor legalább olyan intenzíven lassul, mint bármelyik másik autó. Elöl kényelmesek az ülések, csak a futómű rezonanciaszigeteltségének hiánya szúrja el az utazási komfortot – de az nagyon. Minden más tekintetben maximálisan elégedett vagyok a géppel; próbálok rá vigyázni, és már most tudom: ha nem töröm össze, sokáig meglesz, fájó szívvel fogok megválni tőle. Pár hét alatt visszaszoktam az egyszerűségére, hozzászoktam a negatívumaihoz, és őszintén mondhatom: nincs ennek a gépnek szégyellnivalója; aki ilyet vesz, egy teljesen racionális döntést hoz, melyet biztosan nem fog megbánni – aztán évek múlva, ha kiszáll belőle, nagy valószínűséggel elégedettem fog rá visszatekinteni. A mai magyar valóság egyik reprezentánsa a Suzuki Swift, én pedig, mint a magyar társadalom egy átlagos alakja, nyugodtan mondhatom: egy kezdő, és/vagy kispénzű magyar ember, ha nem akar többet A-ból B-be való eljutásnál, és ha ehhez szűkek számára a tömegközlekedés adta lehetőségek, de nem akar sokat benzinre, szervizre költeni, cserébe elfogadja a Swift egyszerűségét és relatíve alacsony komfortját, kevés racionálisabb döntést hozhat nála.
Sok balesetmentes kilométert a márkatársaknak és mindenki másnak! :-)
Hibalista
- Váratlan hibát eleddig nem produkált a gépezet.
Ide hordtam szervizbe
Otthon szerelem. :-)
Értékelése: 10
Képek az autómról
| Fenntartási költség | (8) | Évjárat | 2000 |
| Kényelem | (4) | Használati időtartam | 1 év |
| Teljesítmény | (7) | Km vásárláskor | 46000 |
| Megbízhatóság | (9) | Vezetett km | 30000 |
| Szerviztapasztalat | (9) | Átlagfogyasztás | 5 l |
| Előző autója? | Mégane | Következő autója? | Valószínűleg nem Suzuki |
| Ennyire szerette | (9) | Megérte a pénzét? | nem |
| Verdikt | (7.1/10) | ||
Újra itt a Digó Limó, az egész estés, színes, szélesvásznú népítélet
Alfi
Örömteli sz#rbanyúlás
Egy - még - őszinte autó
Elpusztíthatatlan