A szenvedély vezet minket
Szöveges ítélet
Egyszer, de ki tudja, talán többször is eljöhet az ember élete során, amikor számot vet a megtett útjával. Mit ért el, vagy mit nem, mire lehet büszke, és mire nem. Na meg hogy mindezt miképp élte át. Az autókkal is így van, akár használati tárgyként tekint rá, vagy épp önkifejezési eszközként. Volt már visszatekintésem (remélem lesz is), és néhány autóm (talán az is még). A Coupé nem volt a legjobb. Se a legújabb, legdrágább, főként nem a legmegbízhatóbb. A legszebb? A Coupé valami más. Egy kapu. Aminek a másik oldalán ott van az, amit akkor érezni, miután magunkra csuktuk az ajtót és beindítottuk a motort. Elvontnak tűnik?
Komoly és mély érzelmeket könnyen ki tud váltani egy drága és főképp különleges autó. A Fiatnak ebben kevés ütőkártyája volt (mindenképpen múltidőben, és a Ferrarit nem beleszámítva). A 60-as évek már nagyon messze járt, amikor a Dino, és számos karosszériaműhely egyedileg átépített remekei készültek. Az X1/9 mellett is elgurult az idő kereke. Aztán megfogták a rendelkezésre álló legkonzekvensebb donort, a Tipot, hogy olasz (és egy picit amerikai) mester módon 1993-ra kifaragják az egyik legegyedibb (tömegbázisú) autójának karosszériáját. Ezt ma sem nehéz bele látni, de újkori hatását legjobban a vele egy időben megjelent Punto tudja szemléltetni, aminek megmaradt példányai ma a szokványosan szürke utcakép tagjaként valaha az „űrsikló” titulust is kiérdemelték. A cég nem egyszer 19-re húzott lapot, ha merészségről volt szó, bizonyítja ezt (mérsékelt sikerrel) a Multipla is. De ez esetben máshogy közelítették meg a kitűzött célt. Vannak formák, amik a maguk korában nem tudják kifejteni megfelelően a hatásukat, mert egyszerűen megelőzik azt (lásd NSU Ro80). A Coupénak nem jött el a kora. Önálló univerzumként létezik maga körül. Előtte még sosem kezelték ilyen hanyagul és elegánsan a konvencionális formulák semmibevételét: motorházfedélbe épített fényszórók, vagy a ’B’ oszlopba integrált ajtókilincs? Jöhet! Értelmetlen, de vagány elvágó vonal a karosszérián a kerékjárati ívek felett, netán egyenes övvonal, amit megelőz és követ is 1-1 megtörés a motorházon és a csomagtartón? Miért ne! És ott van még az egymáshoz képest 60 fokos szögben dőlő 2-2 hátsó körlámpa, vagy az 50-es évek versenyautói ihlette - a praktikumot teljesen nélkülöző - míves tanksapka. Ellentétben egy konkurens Calibrával, itt bent is azt kapja az ember, amit a külső alapján feltételez. Nem láttam még máshol, hogy a műszerfalat csak a stílusa kedvéért olyan színű műanyagburkolatú ívvel fedték volna körbe, amilyen maga az autó. Persze ízlésen mindig lehet vitatkozni, de azt hiszem nélküle hiányérzet fogja el azt, aki megszokja a külső látványát. A Pininfarina logó sem véletlenül került rajta központi helyre. Sötétben egészen más megvilágításba kerülnek a dolgok: vörösben kezd izzani a fény a műszerek mögött. 4 különálló egység 6 órája néz velünk farkasszemet (pontosabban 7, ami egy igazi analóg szerkezet). Ez az a helyzet, amikor a németesen kemény, és erős tartású ülésben helyet foglalva érezni lehet a szinte tökéletes ergonómiát. Ehhez hozzájárul a biztos fogású bőrkormány, és az acélosan kattanó váltó, ami kételyek közé sodorja a legkritikusabb szemlélődőt is: honnan jöttél, Torinóból vagy Modenából? Te nem lehetsz egy derék családi autó unokaöccse. Még az ablaktörlő kapcsolód is egyedi darab! De ezen nem kell gondolkodni, a Coupé az ösztönök autója, mégha nem is vadállatoktól örökölte az 1.8-as alapmotor az erejét. Ha ezen tovább lepünk (vagy a 2 literes turbo verzió mellett döntünk), onnantól érezni ennek a gépnek a lényegét: hamar meditatív hatás alá lehet kerülni, a „sehová nem tudom sorolni ezt az érzést” és a „mások se, akik látják” között. Kint kell hagyni mindent, és ráhangolódni a vezetés tiszta, kompromisszummentes élvezésére, amiben a (nagyszériás, de áthangolt) futómű kiváló partner. Ilyenkor egy autós újságíró biztosan elismerően nyilatkozna a stabil egyenesfutásról, a semleges kanyarvételi reakciókról (különösen a sperrdifis verzióknál), az élénk gázreakcióról. Aztán elkezdené a szokásos olasz mantrát a felhasznált anyagok minőségéről, a nem túl pontos műszerekről, és folytatná a még banálisabb szűkös hátsó ülésekkel, majd a körülményes átláthatósággal. Ezek nem érdekelnek. 20 év után sok mással is szembesülni kellett: ajtósérüléssel, ami után a központi zárat többé nem lehetett normális működésre bírni. A sebességmérő egyre többször adta fel a harcot, hogy tájékoztasson feladatáról. A klíma egyik gumicsöve olyan helyen szakadt ki, ahol csak a fél motor kibontásával lehetett volna hozzáférni. A lemálló soft touch borítás a középkonzolon, aminek egyetlen kezelési módja az alapos eltávolítás volt. És a rozsda… annak rendje-módja szerint. Ott, ahol nemigazán látszik, és ott igazán, ahol egyáltalán nem látszik. I frutti maturano col tempo*.
Komoly és mély érzelmeket könnyen ki tud váltani egy drága és főképp különleges autó – írtam fentebb. Gyerekként hiába volt számomra „megközelíthetetlen” vágyálom, még egy komolyabb családi autó is magasabbra volt árban pozicionálva. Talán mert semmi egyedit se fejlesztettek ki hozzá. Nagyszériás padlóváz, márkatárs felfüggesztés, motorcsalád, és kb. minden, ami szemmel nem látható benne. Mégis. Sikerült - talán utoljára - a Fiatnak az, amiért szeretem: megmutatni, hogyan kell átlépni a masina fogalmán, és válni az emóciók rabjává. Vannak márkák (akár a konszernen belül is), amik hitvallásként kezelik mindezt, felvállalva, hogy ne követeljenek tőlük észérveket a termékeikkel szemben. Nekik ez nem adatott meg. Szürke eminenciásként kell(ett) vinni a frontot, kerülve, hogy minden erőfeszítés, és innováció ellenére ne az alsó polcon maradjon a megítélésük. Talán ezért is okoz zavart ennek az autónak a feltűnése: nem tudnak mit kezdeni vele, hová sorolni. „Mi? Ez? Tudnak ilyet is? Nem is gondoltam volna”. És hasonlók. De ez így van jól. Mert nem gagyi Ferrari. Hanem egy szuper Fiat. Mementó az érzelmek korából. Vándorünnep, amiben ha egyszer részed volt, mindig veled marad.
*Idővel érik a gyümölcs.
Hibalista
- Nagyjából taglalva lett az írásban. Volt még egy húzása a rozsdával, amit nemhogy nem láttam még autón, de még csak nem is hallottam ilyenről: a hátsó hídja egy az egyben kettétört. A legvastagabb, egyik legmasszívabb alkatrésze. Ezért jó, hogy Tipo alapra épült: gombokból pótolva, de azért nem hiányzott.
Ide hordtam szervizbe
Értékelése:
Képek az autómról
| Fenntartási költség | (7) | Évjárat | 2000 |
| Kényelem | (7) | Használati időtartam | 3 év |
| Teljesítmény | (8) | Km vásárláskor | 197000 |
| Megbízhatóság | (6) | Vezetett km | 10000 |
| Szerviztapasztalat | (8) | Átlagfogyasztás | 7 l |
| Előző autója? | Fiat Marea | Következő autója? | Mercedes-Benz SLK 200 |
| Ennyire szerette | (10) | Megérte a pénzét? | igen |
| Verdikt | (8.1/10) | ||
Újra itt a Digó Limó, az egész estés, színes, szélesvásznú népítélet
Alfi
Örömteli sz#rbanyúlás
Egy - még - őszinte autó
Elpusztíthatatlan