Végeláthatatlan szívás - második felvonással bővítve
Szöveges ítélet
Az egész ott kezdődött, hogy munkából hazafelé jöttemben egy BMW-s kolléga felhívott, hogy a korábban 500 ezerért hirdetett bézs 535i most csak 200 000 forintért van fent a hasznaltauto.hu-n. Nosza el is mentünk még aznap este megnézni. Ez volt az első hiba amit elkövettem....
Ott folytatódott, hogy a vételkor rutinos cápásként is benyaltam, hogy 218 lovas, pedig láttam a lambdaszonda csatiját, és tudtam, hogy ha katalizátoros, akkor nem lehet 218 lovas. Mégis megvettem, talán a nagy köccenti szédített meg.
Következő móka az volt, hogy mivel nem a forgalmiban szereplő tulajtól vettem, és mivel az abban szereplő már leadta azt az adásvételit, amit az adott neki, akitől én átvettem a kocsit, ezért kétszeres átírást kellett csinálnom, tehát az átírási illetéket kétszer kellett megfizetnem, ami egy ekkora autó esetében 70 000 Ft. Tehát csak az átírási procedúra annyi volt, mint az autó értéke, 200 000 Ft. Na, gondoltam ha már megvagyok a szívással, állítok szelepet, mert nagyon csattogott. Leszedem a szelepfedelet, és láttam hogy a vezérműtengelyen 12 bütyök közül kb 5-ből hiányzik vagy 1-1.5 mm. Ez rettenetesen sok... Nosza hengerfej le, vezérműtengelycsere. Be is szereztem egy bontott, jó állapotú tengelyt 15 ezerért, igaz Soltvadkertről, tehát 30-ra jött ki útiköltséggel. A hengerfej nagyon rossz állapotban volt, elkezdtem szétszedni, és egy technológiai hiba folytán sajnos elrepedt, javíthatatlan módon. Nosza, irány másik hengerfejért. Sikerült szereznem egy valóban makulátlan állapotú, kifogástalan, aranybarna belsejű hengerfejet kompletten 40 ezer forintért, egy 735i-ről. Igaz, így a korábban vett vezérműtengely feleslegessé vált, de sebaj tóbiás.. Igenám, csak az én autóm kiskompressziós, homorú dugattyútetejű, a 735i-ben pedig csak domború tetejű, nagykompressziós 35i motor volt. A kiskompressziós hengerfej égéstere égésterenként 7 köbcentivel kisebb. Ha a nagy égésterű hengerfejet ráteszem a homorú dugattyúkra, lesz kb 7-es kompresszióm, és egy kb 100 lovas 535i-m... Nosza, lovas futár a hengerfejhez tartozó blokkért. Sikerült is megvenni 20 ezer magyar forintért, jó állapotú dugattyúkkal. Igenám, csak akkor új gyűrűk, és úgy csapágyak is kellenek, nehogymár bontottal rakjam össze. Csak ezek kerültek kb. 90 ezer forintba.. Áj láv M30B35.
Időközben azonban lejárt a vizsga a kocsimról, de motor épp nem volt benne. Volt nekem egy ismerősöm, akit megbízhatónak ismertem. MSN-en értekeztünk, hogy lejárt a vizsgám, majd felajánlotta, hogy tud ő vizsgát, kocsi nem kell hozzá, vigyek neki egy rendszámot és egy forgalmit, és 30 000-ért intéz vizsgát+zöldkártyát. Így is történt. Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, néha hívogattam embert, mindig jött a "nagyon nehéz elintézni, majd a jövő héten", meg a hasonló dumák. Közben autó készülgetett, 2006 Szeptember végére, ahogy a költő is mondaná, odáig jutottunk, hogy összerakódott a motor, tettük volna az autóba. No de mit ér az autó rendszám és forgalmi nékül. Nosza, elkezdtem erőszakosabban hívni az embert, hogy mileszmár. Itt már az volt a duma, hogy megvan minden, de sok dolga van de majd odaadja. Végén több helyszínen vártam rá, ahova ígérte, hogy odajön, és átadja, az óbudai McDonald´s-tól kezdve a budaörsi Pannon székházig, de semmi. Időközben betettük a motort az autóba, de persze ez sem ment simán. Az automatára a konvertert sikerült rosszul rátenni, ez széttörte a váltó belsejét, innentől kezdve nem hajtotta a motor a váltó olajszivattyúját, tehát hiába raktam D-be a váltót, nem volt olajnyomás a váltóban, az autó meg sem mozdult. Nosza, vegyük le a váltót. Igenám, csak egy ZF 4HP22 kb 70-80 kiló, nekem meg nemhogy aknám nincs, de garázsom se. A motoromat az udvaron vettem ki, és tettem vissza. És ha az embernek olyan jó barátai vannak, mint nekem, akkor persze hogy egész Pesten nem akad senki, akinek lenne egy aknája, ahol levehetnénk a váltót. Egy szegedi barátom felajánlotta, hogy vigyük az autót hozzá Szegedre, majd ott megcsináljuk. Igenám, de hazafelé jó lenne lábon jönni, ahhoz viszont nem ártanának az autó papírjai meg a rendszáma. Nagyon aktívan elkezdtem basztatni az embert, de mint kiderült végig a bolondját járatta velem, a szállítás előtti estére idegösszeroppanás közeli állapotba kerültem, pszichiáter anyám már nyugtatókat javasolt, de kemény voltam, mint a rambohárom, és legyőztem. No hát mindegy, ha már papír nincs, legalább az autó legyen meg, tehát lefuvaroztuk a kocsit Szegedre, ott szétszedtük az automata váltót, majd konstatáltuk, hogy a konverternek nincs stiftponja. Most már nincs, mert letört a picsába. No, de olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, szétkaptuk a váltót, és egy másik automata váltó darabjaiból életre keltettük. Az autó ment is, még nagyon kiforratlan volt ugyan, de ment. Végül hazafele lábon jöttem vele. Nem, a papírok nem kerültek meg. Nem, nem vagyok normális. Ne kérdezzetek semmit. :) Na mindegy, az autó itthon volt, folytattam a munkát, elkészült a belseje, rendbeszedtem a futóművet, felkerültek rá az új fékek, de hát papírok sehol. Na, itt megelégeltem a dolgot, leballagtam okmányirodába, bejelentettem, hogy mindkét rendszámot és a forgalmit sikerült elhagyni. Elhagyni.... Kicsit furcsán néztek, de elhitték. Aztán mondták, hogy semmi gond, ők nagyon szívesen adnak újat, de előbb vizsgáztassam le az autót. Anyád. No, ez nem is gond, hittem én. Fél évvel azelőtt a nagyon romos 26 éves dízel Pasatom simán átment Biatorbágyon, nosza indulás oda. Igenám, de a Passat tudott valamit, amit az 535i nem. Volt rendszáma és forgalmija. Szóval mondták, hogy Mozaik utca, hatósági vizsga, kezitcsókolom. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy a kipuffom 3 helyen fújt ki, mivel akna hiányában nem tudtam megcsinálni, illetve a legolcsóbb hátsó dob, amit a kocsira lehet kapni, 47 000 forintba kerül. A Mozaikban meg anyám 7 hónapos Fabiáját is megvágják, ha olyanjuk van. Szerettem volna elkerülni a Mozaikot, több ismerőst hívtam, mind tudtak volna vizsgát intézni, amúgy. Amúgy, ha van rendszám, és forgalmi... No itt már sokadszor derengett fel bennem az a kép, ahogy lángol az autó... Végül azonban nem várt módon Lütyő kolléga mondott egy embert, aki vizsgáztat a Mozaik utcában. Le is beszéltem vele, 2 nap múlva vihettem. Az autó végre átjutott a vizsgasoron, méghozzá sikerrel! Fél év után. Igaz, megjegyezték, hogy fog a hátsó, fék amit furcsálltam, mert kompletten új féket kapott az autó. Na de mindegy is, lényeg hogy van vizsga. Jajj, azt majd kifelejtettem, hogy Szegedről hazafelé úgy jöttem, hogy a hengerfej egyik hátsó sarkábtól a Niagarát megszégyenítő módon folyt az olaj. Soha ne vegyél olcsó hengerfejtömítést. Szóval vizsga előtt minden papír nélkül átkommandóztam az autóval Óbudáról Újpestre, ahol egy 25 000 forintos Elring tömítés beépítése után megszűnt az olajfolyás. Viszont utána nem ment úgy az autó, ahogy előtte. Nem értettem miért. Na de mindegy, örültem hogy megy. Szóval vizsga után egyből rohantam is okmányirodába, hogy kérjem az új forgalmit, és a rendszámot. De nálunk az okmányiroda nem azért van ám, hogy a hozzánk hasonló egyszerű földi halandó ügyet intézhessen, ahogy én azt naívan gondoltam. Időpontot kérjen a kedves ügyfél, majd szopjon ki. Volt is. Egy héttel későbbre. Anyátok. Végighívtam Budapest összes okmányirodáját, a legjobb időpont amit sikerült volna kapnom, az 5 nap múlva lett volna. Szegeden egyből fogadtak volna, de most ezért levonatozni... Végül beletörődtem, türelmesen kivártam az időt, és a megbeszélt időponton több mint fél év után újra volt forgalmija az autómnak, és rendszám is volt rajta, méghozzá kettő is! :)
Itt már csak zöldkártyát kellett csináltatni, és bódottá. El kis kezdtem szépen járkálni az atóval, de a kezdeti eufória után gyanús lett, hogy nem igazán úgy megy mint ahogy egy 218 lovas 535i-nek mennie kell. Gyér gyorsulás, szar végsebesség. Egy jobb karban lévő kéziváltós 520i is meg tudott volna szorítani. Megint a lángoló autóról szóló képek jelentek meg a fejemben, gondolkodtunk sok mindenen, végül arra jutottunk, hogy az időközben rákerült E32 motronic, illetve egy esetlegesen elrakott vezérlés lehet a ludas. No le is vadásztam róla az injektort, illetve ellenőriztem a vezérlést, és a gyanúm beigazolódott, el volt rakva egy foggal. Valószínűleg a hengerfejtömítés csere során sikerült elrontani, mert már nagyon késő volt, és fáradtak voltunk, mire befejeztük. De nem magyarázkodom, elbasztuk. No, mindegy mostmár, visszaraktam a vezérlést a helyére, kapott egy rávaló E28 Motronicot, és ezután már kezdett emlékeztetni egy 535i-re. Még mindig nem voltam vele elégedett, de már kezdett alakulni. Na de itt még korántsem volt vége az autóval kapcsolatos szopásoknak, ahogy az reméltem. Egy Miki 24V-nél történt szerelgetés kapcsán kiderült, hogy a diffim úgy be van állva, mint a hal szeme. A féltengelyeket alig lehet forgatni, olyan mintha ragasztóban akarnád őket forgatni. Itt jöttem rá, hogy vizsgán nem a hátsó fék fogott...
Nem voltam boldog, sokadjára is szétvert, és lángoló 535i-ket vizionáltam, de aztán megnyugodtam, lévén végülis van egy másik 535i diffim. Csak a fasznak volt kedve alátenni. Mindegy, én főztem, egyem is meg. Hazaindulván Szegedről azt hittem, más baj már tényleg nem jöhet de tévedtem. Múlt pénteken az irdatlan dugót még tudtam fokozni, amikor a Könyves Kálmány körút egyetlen nem vízszintes pontján, az MTK pálya utáni aluljáróban sikerült lerohadnia az autómnak, ahonnan akkor sem tudtam volna kitolni, ha nincs beállva a diffi, lévén előre-hátra emelkedő. Szerencsére egy márkatárs kisegített, félrehúzott egy mellékutcába. De miért is nem indult az autó? Lemerült az akksi. Tiszta sor, amúgy is nagyon kicsi volt bele a 44 Ah-s akksi, mivel gyárilag 65Ah-sat írnak elő. Vettem is egy 65Ah-s akksit 13 ezerért. No de egy járó motorú autóban egy akármilyen kis akksi is miért merül le?? Nosza multiméter, a töltés vajon mi? 12.5... E! Akkor biztos fesszabályzó! Kicseréltem, még mindig nincs töltés. A szétvert lángoló autók víziói kezdtek testet ölteni, amikor éktelen haragomban lerúgtam az amúgy hibátlan balos tükrömet. Sebaj, van másik... Végül megint a szegedi haver mondta a tutit, miszerint a generátor és a motor között kell lennie egy testkábelnek. Nabazmeg.. Ennek behelyezése után már valóban normális töltése volt az autónak, 13.9-14.0. Még fel sem ocsúdtam, amikor beütött az eddigi utolsó szívás, a nemrég cserélt üzemanyagnyomás-szabályzó mellett sugárban spriccelt a benzin. 25 km-en 12 liter az jó fogyi? Ja, egy ZILnek... Mindegy, ezt is orvosoltuk, persze a benzinhídban az egyik szabályzótartó csavarnak kiment a menete, de sebaj, átmenő anyás csavar művek. Nem ismerünk lehetetlent mostmár. Na hát ennyi a történet, dióhéjban. :) Ezek után kíváncsian várom, milyen krach üt be megint. :)
---------------
Na akkor a törpénet 2007 márciusától folytatódik. Az előző felvonásból kimaradt az az aprócska részlet, hogy természetesen az első féktárcsákkal is sikerült beszopni. Hogy hogy? Hát így. Történt az, hogy költséghatékonyság céljából QH féktárcsát vettem a Bárdiban.
Gondolam amíg összeáll a kocsi, meg kicsit élvezkedni, hullámosra fékezni jó lesz az. A dobozon rajta is volt nagy bötűkkel, hogy BMW 735i, 535i. Akkor még nem sejtettem(mit nem sejtettem, Virágelvtárs?...), hogy ez a kettő üti egymást, mint Lali a boxzsákot. Na tenném fel nagy lendülettel, de az istennek nem akar felmenni. Há´ mi a retek van veled. Nagypontosságú mérések(subler) során kiderült, hogy a tárcsa belső agyátmérője csak 72 mm. Ez azért baj, mert ahova fel kéne mennie, annak a kerülete 77 mm. De a kis német mérnök nem fog ki a nagy magyar autószerelőn. De kifogott. Gondoltam ugyanis én balga, hogy ócsó gagyi tárcsa, biztos elbaszták, de majd én megmutatom, elviszem esztergályoshoz, az kiszed a közepéből, és bódottá. Így is történt, megtörtént a forgácsolás, immáron 77 mm volt a belső átmérő. Teszem fel, fel is cuppan, fasza feszes. Túl feszes. Annyira, hogy a tárcsa belső felülete beleér a nyeregbe. Nem kicsit, nagyon. Itt tudatosult bennem, hogy a 735i és az 535i féktárcsa nem csak az agyátmérőben különbözik, hanem a mélységben is(meg az átmérőben is, 285 vs. 282 a szerk.). Hát ezt elkúrtuk elvtársak. A legszebb az, hogy mivel a belseje ki lett esztergálva, ezért hetesre sem lehetett már feltenni, tehát volt egy húszezer forintos alátétem. De mi alá tét?? A probléma megoldásaként brothaD kollégától érkezett egy pár mostmár valóban rávaló Brembo tárcsa, amiket egyébként az első tesztkör során sikerült lilára fékezni.
Na ennyi volt a kiegészítés az első részhez, most jöjjön a második. Tehát utazunk az időben, egészen 2007 márciusig. Jegyeket, bérleteket.
Szóval az autó ment, nagyjából egyben volt, de nem volt az igazi. Néha kicsit jobban ment, néha kicsit rosszabbul, néha nagyon rosszabbul, de éreztem, hogy valami nem jó. Közben a hagyományos automataváltó helyett szereztem egy programkapcsolós automata váltót(Special thanks to Viktor), leánykori nevén 4HP22-EH-t. Már itt érdekesen néztek a BMW-nél, amikor ehhez megvettem újban a programkapcsolót több mint 20 000 forintért...
Ez beépítésre várt, Mikivel Szegeden terveztük a beszerelését. Közben felmerült, hogy a májusi YETRO-n el kéne indulni. Oké, de addigra össze kéne lapátolni az autót. De időközben nagyon kezdtem unni a kókány, tákolt hátsó dobomat, és elhatároztam hogy valamit kezdek vele. Beballagtam Bárdi autóhoz.
-Csókolom, BMW E28 535i hátsó dob van?
Csávó matat valamit, majd mondja, hogy van, rendelésre, 43 ezer forint. Mondom remek, de ez tuti rávaló, mert én a monitoron lévő képen valami egész más alakút látok, mint ami kell rá. Emberünk válasza:
-Há´.. biztos jó.
-Ember! Kapjál már a fejedhez! Negyvenháromezer magyar forintért biztos jó??!! És ha mégsem jó, akkor lesz egy negyvenháromezres muskátliládám? Hát ő nemtudja, ilyet szinte sose kérnek. Jó, mondom köszi, csók anyádnak, szevasztok. Hát akkor ez kilőve. Hirtelen felindulásból beballagam a BMW-hez. Ott már nagyjából ismertek engem, többször vettem kisebb mütyűröket a kocsihoz, a legnagyobb érték addig a programkapcsoló volt a váltóhoz. A srác nagyjából már fejből tudta a VINemet. Mondom, hello, mennyi ehhez egy hátsó dob?
-Hát elég drága, 64 ezer forint, és már zárta volna is be az ablakot, majd itt az jött, amire nem számított, ugyanis azt kérdeztem, hogy:
-És mikor van itt? Csávó kezében itt megállt a billentyűzet, az egér, meg szerintem a vérkeringés is, rámnéz, aszondja:
-Egy hét körübelül.. de.. miért?
-Hát mert kéne akkor.
-De te akkor ezt most... akkor te most ezt megrendeled?!
-Persze, sőt akkor kéne hozzá a két krómozott vég is.
-...
A végösszeg 72 ezer forint lett, és úgy ballagtam ki a szalonból, hogy tudtam, a srác biztos benne, hogy potyára hozzák majd a dobot, ott fog elrohadni a polcon, mert engem többet az életben nem látnak. Volt is nagy meglepődés, amikor egy hét múlva ott toporzékoltam, hogy hol a hátsó dobom. Mikor kifizettem a kasszánál, és felmarkoltam a dobot, hogy kimenjek az autóhoz, a srác arcán láttam a tiszteletet. Ez valószínűleg csak a hülyéknek jár. Na hát akkor dob megvan, klíma megvan, váltó megvan, sőt időközben lett egy tempomat is Soltvadkertől, Turboáéktól, szóval akkor irány Lajoskához(aka Miki 24V) összerakni, mert már csak egy hét van a YETROig. El is indultam, itt volt egy laza ismerd meg hazádat mozgalom, ugyanis úgy indultam el, hogy Pestről indulva bementem Veszprémbe 4 gumiért, Várpalotára egy E12 első pojlerért, Bajára 4 felniért, és ezután érkeztem Szegedre. Félúton vettem észre, hogy folyik a vízpumpám. A körübelül 3 hónapos vízpumpám. Baszom azt a citera nyakadat!... Másnak a 20 éves szétvízkövesedett, összerohadt pumpa nem folyik, nekem a új folyik. Anyádpicsája. De itt csak kezdődött a móka. Szegeden Mikivel a klímát összeraktuk ugyan, de a kompresszor kissé csattogósra vette a figurát. Ennek megint csak örültem. De legalább hűtött. Klímás autója volt apának, életében először. Viszont a klíma összerakása annyi időt elvitt, hogy választani kellett, hogy vagy váltót teszünk fel, vagy hátsó dobot. A kettő együtt nem megy. Nincs rá elég idő. Wunderbar. A kipufogó mellett döntöttünk, fel is került a hátsódob, valamint kicseréltük a kipufogósor tömításeimet, amik kifújtak, és ennél nem olyan egyszerű. Ugyanis egyszer elvált az Y leömlőnek a csonkra csatlakozó talpa és a cső, ez meg lett hegesztve. Na azóta feszül minden, mint a kurvaélet, tehát ha sortömítést akarsz cserélni akkor nem úgy van ám az, hogy csak úgy lehúzod a csonkot a tőcsavarokról. Francot, kipuff le. Na, mindegy, kicseréltük a tömítést, fent volt a hátsódob, irány a YETRO. Persze az se ment simán, mert 9-kor kellett volna rajtolni Balatonfüredről. Én akkor ébredtem Óbudán... Ki lett használva az összes ló az M7-esen lefelé. Már az a 170 ami akkor kb benne volt.
YETRON persze kurva kemények voltunk, május, 25 fok, de mi felhúzott ablakkal, bőrkabátban, élveztük, hogy van klíma. Idióta banda.
Szóval a móka jó volt, de éreztem, hogy az autó nem az igazi. Nem megy. Hazafelé meg már fucsa hangok jöttek gázadáskor. Mondom mi a kurvaélet visz? Nézem otthon, hát megint kifúj a sortömítés. Ölni akartam. Mindegy mit, csak fájjon neki. az történt ugyanis hogy anno mikor vettem a hengerfejet, egy pár tőcsavar okosan bele volt törve. Ezeket kiműtöttem, de amiket helyettük tettem, kicsit rövidebbek voltak, mint a többi. Tehát nem ért át eléggé az anyán, hogy az önzáró rész megfogja, menet közben lelazult, leesett, széégett a tömítés, és ajókurvaanyád egyébként. Na mindegy, mászkáltam az autóval, menni nem ment, a kipuff hangos volt, de menni kellett valamivel. Egy szerencsi út során egy kapuvassal sikerült leütni az alukartert, ami ezután csak három helyen folyatta az olajat. Ki mással történne ilyen? Nembaj, legalább forog az olaj... Aztán egyszer Miki Pestiába látogatott, Sixpack kollégához, autót bontani. Nosza, mentem énis. Miki autója ugye 2000 24V, 150 lóerő, enyém 3500 12V, 218 lóerő. Papíron. A bontogatás végeztével hazafelé tartottunk, Miki ment előttem, és azt vettem észre, hogy akárhogy taposom, ő mégmindig távolodik. Hoppá... Ennek fordítva kéne lennie... De nem. Az autó olyan volt, mint egy reumás csiga. Üvöltött, bőgött, de nem ment. Pedig ekkorra már volt rajta egy 32 ezer forinos vadonatúj BOSCH AC pumpa, benzinnyomás gondokat orvosolandó. De nem és nem.
Nagyon dühös voltam rá, rúgtam ahogy értem, és közben Münchenben mindenki csuklott. Éktelen haragomban kéziváltóként használtam az automatát. Hogy azt hogy kell? Hát ezt biztos nem tanácsolják a Betriebsanleitungban. Az úgy van, amikor kézzel rántod vissza az előválasztót 3-ba, 2-be, vagy 1-be. Csak ők ezt ott a gyárban úgy gondolták, hogy finom gázon, vagy gurulva, terhelés nékül, nem 70-nél, egyesbe... Nembaj a kurvaanyád, ha én szenvedek, te is szenvedj. Volt ott minden, tiltás, hörgés, üvöltés, csak egy dolog nem. Teljesítmény. Aztán Sixpackéknál leparkolva, éktelen csattogás hallattszott a motorból. Na, vajon miben tettem kárt? Miki itt megjegyezte, hogy biztos leszaladt az olaj a himbáktól. Nosza kapjuk le a szelepfedelet. A gyors művelet után konstatáltuk, leszaladt bazmeg, de nem azért csattog, valamint hogy ugyanott vagyok, ahol tavaly májusban, amikor megvettem az autót, nevezetesen, hogy van egy himbatörött 535i-m. Csak most duplavagysemmi alapon egyből kettő tört el. Apropó, ki is mondta, hogy M30-on sose törik el a himba? Na itt kissé ideges voltam már, és az acélbetétes munkásbakancsom orrával elehelyeztem egy míves félköríves rúgást az autó hűtőrácsán. Chuck Norris se csinálta volna szebben. Vagy inkább benne. Mert a lábamat a belső merevítő fogta meg. Nembaj, jobban szellőzik. Meg úgyis felgyújtom. Hazavontattuk az autót, és egy 3 hónapos pihenő következett. Ezalatt állt a ház előtt, felé se néztem. Dögöljön meg mondtam, én ezen a rohadékon többet egy csavart meg nem lazítok. Nagyon mérges voltam rá. Ez alatt a 3 hónap alatt az azóta szomorú véget ért kék E34-el jártam, ami nem volt 218 lovas, viszont a 150-et fixen tudta, és soha nem hagyott cserben. És többet ment végre pályán, mint az 535.... Nem volt őszinte a mosolyom.
Aztán szeptember elején a májusi YETRO-s navigátorom elkezdte pedzegetni, hogy kéne ősszel is indulni. Ez mind szép Tibor, de mivel? 535 dögrováson, E34 meg esztétikailag nem volt az a kimondott megkímélt, széltől is óvott youngtimer kategória. Hát aszondja akkor rakd össze. Addig rágta a fülem, hogy beadtam a derekamat, hogy megrendeltem a motyókat, amik kellettek a kocsihoz, köztük egy gyári benzinnyomásszabályzót 22 ezerért, és megintcsak egy héttel a YETRO előtt nekiálltam összerakni. Levettem a hengerfejet, szétszedtem, kicseréltem a törött himbákat, levettem a kartert, elvittem meghegesztetni, végre felkerült a rég vágyott sportautomata váltó, Miki átnézte nekem a motorkábelköteget, beállította a pillangószelep potmétert, én meg egy laza mozdulattal kiflexeltem a katalizátort a kipufogórendszerből. Régóta gyanakodtunk ugyanis már, hogy azért nem megy az autó, mert a katalizátor széttört, és el van tömődve. Igenám, de mit teszek helyette. Odavaló cső persze nem volt, tehát kisebb darab csövekből kellett összelegóznom a toldást. Akkor hegesztettem CO-val életemben kb tizedszer, csövet és kipufogót meg életemben először. 9 darab hegesztést sikerült elkövetni, és ehhez képest egyiken sem fúj ki, ellenben a tűzkarikás összeeresztésnél szelel, ami azért érdekes, mert ott szét sem szedtük. mindegy, lényeg, hogy van. Összerakódott a motor, felkerült a váltó, fel lett minden töltve olajjal, fagyálló is bekerült, na lássuk. 3 hónap után újra járt a motor, és egész szépen. Nem mertem örülni. Na lássuk menet közben. Hosszú idő után az autó a saját erejéből állt ki a műhelyből. Na gyerünk. Finoman adagoltam a gázt, féltem, hogy mindjárt szétesik valami. De csak nem akart szétesni semmi. Viszont minha menne. Sőt. Ez megy. Aznem létezik. Na, lássunk egy kanyart! Hoppáhoppáhoppááá!!! Ésszel apám, ésszel!! Nem mertem örülni, pedig nagyon szerettem volna. Visszagurultam a műhelyhez, és Miki kérdésére csak halkan annyit mondtam egy félmosollyal: Alakul...
Aznap este már vele mentem haza, még nem volt kész, de nem bírtam ki. Hazáig nem esett szét. Semmi. Másnap kimentem vele műhelybe, még mindig nem esett szét semmi. Megdöbbent ez bazmeg, megdöbbent. A versenyig hátralévő két napban megcsináltuk az utolsó simításokat az autón, majd elindultam vele pestre. Otthon lemostam, kitakarítottam, majd este elindultam vele autózni. Indultam volna. De az autó nagyon nehezen indult. Faszom gondoltam, biztos hideg van, vagy valami. De valami más gond volt. Az autó gázadásra fulladt, és erős benzinszagot éreztem. Ennek fele sem répa. Félreálltam, és elkezdtem a hibafeltárást. Közben megérkezett a navigátorom, akivel közösen megállapítottuk, hogy elszakadt egy vákuumcső, valamint a hidegindítóra menő benzincső hosszában szétnyílt. Ebben két jó van. Az egyik az, hogy a hidegindító a szívósor alján van, tehát nem látod, csak tudod, hogy ott van. A másik, hogy a benzincsövet előző nap tettük fel, mivel a régi ki volt repedezve. Kiváló minőségű olasz benzincső, épp csak a benzint nem bírja. Na de sebaj, szerencsére volt nálam egy kis krovakészlet, és ennek segítségével, a jó szerelő a kezével lát alapon sikerült kicserélni a csövet. Újra ment az autó szépen, ahogy kellett. Felmatricáztuk az autót, majd mindenki ment aludni. Másnap rajt előtt eszünkbe jutott, hogy van az autóban még kb 20 centi ilyen benzincső. Megnéztük, azis puha és dagad. Szerencsére volt cseredarabunk, és gyorsan kicseréltük azt is. Az Alfa Romeos versenytársak "na, szerelni kell a német technikát" piszkálódására egy "ja, az egyetlen olasz alkatrészt kell kibaszni belőle" mondattal válaszoltunk. A verseny megvolt gond nélkül, az autó szépen szaladt, dobálta magát ahol kellett, suhant ahol kellett, tehát jól teljesített. Azóta, vagyis szeptember 29.-e óta használom az autót, szinte hiba nélkül, menni megy, végre kezdek elégedett lenni vele, csak még nem merek. Pár napja kicseréltem az injektorfúvókákat belevalókra, amúgy egyfolytában azon vagyok megdöbbenve, hogy semmi nem folyik belőle. Se olaj, se víz. Jelenleg kisebb hibái vannak az autónak, nevezetesen nem tökéletes az alapjárat. Szépen jár, de egy pici remegés van benne. elöregedett levegőcsövekre, valamint pillangószelep potméterre gyanakszunk, ami jó, mert csak 58 ezer forint. A váltóban cserés egy nyomásszabályzó, mert finom gáznál kicsit durván vált, és néha kicsit gondolkodós, tehát felvált, de nem mégse, vissza, aztán megint fel, és mehetünk. Erre visszavezethetően kicsit több, mint 7 másodpercnek is el kell telnie, mire elérjük a 100-at. Valamint a hosszú állásban a hátsó Bilsteinek elhagyták magukat, szóval csak azért nem pattog a hátulja az úton, mert elég feszesek a hátsó stabilizátorok. Ja, és 80 felett egyszerűen nem hajlandó fűteni. Értem én, hogy automata fűtésszabályzás, de azért ennyire ne má´! Hát itt tartunk most, kíváncsi vagyok mi vár még ránk.
Epilógus.
Hosszú idő eltelt azóta, hogy utoljára írtam az autóról. A hosszú idő alatt pedig sok minden történt, mostanra pedig a gépről már csak múlt időben lehet beszélni. Elvesztése nagyon rosszul érintett, mai napig visszasírom. Lehet mondani, hogy miért, hisz csak egy darab vas. De nem, nekem nem. Ez nem egy autó volt, ez AZ AUTÓ volt. Nagybetűvel. Az enyém volt, ismertem, éreztem minden porcikáját, mindig tudtam, mikor mit fog csinálni... majdnem mindig. Csak egyszer nem...
Sokáig úgy voltam vele, többet nem is írok róla. Mert minek? Már nincs. Nem is nagyon jutott eszembe, leginkább csak akkor, amikor barátok, ismerősök szóba hozzák, hogy „te olyan k*rva jó volt a múltkori” vagy „régen röhögtem annyit, mint mikor azt olvastam”. Ilyenkor félmosollyal bólogattam, néha eszembe jutott, hogy írhatnék egy befejezést, hogy megtudja a nagyérdemű, mi lett az autó sorsa, de aztán elhessegettem. Túl élénken élt még az emlék. Főleg úgy, hogy a mostani autómat összességében nem érzem jobbnak, mint amilyen ez volt.
Aztán most itt ülök egy jóbarátnál, ahol egyébként tulajdonképpen lakom is, elszívtam egy cigit, megittam egy sört, Joe Satriani mesterien pengeti a húrokat, és úgy döntöttem, üsse kavics, megpróbálok kipréselni magamból egy epilógus félét. Elég lassan jött meg az ihlet. Ha megjött egyáltalán. Nem is lennék jó újságírónak.
A szomorú végkifejlet miatt kérem ne számítsanak olyan vidám hangvételű írásra, mint az előző kettő volt. Az ott leírtak közben ugyan két pofával szoptam a f*szt, de a távolban mindig ott lebegett a happy end. Most már csak end van, hepi nélkül.
Szóval ha ezúttal nem lennék olyan szórakoztató, azért elnézést kérek, előre is. Ez nem egy szórakoztató ítélet lesz. Aki nevetni akar, az ne olvasson tovább!
Szóval. Hol is kezdjem. Illetve hol is hagytam abba?
Utazunk az időben, az időpont 2007 szeptember vége, ahogy a költő mondaná, a helyszín Szeged kies városa. Akkoriban ott tengettem napjaimat. Az autó elkészült, letudtuk vele az őszi YETRO-t, imádtuk, szerettük. Jó volt. Ment, húzott, szépen süvített, fogta az utat. Sehr wilkommen. Aztán az élet visszatért régi medrébe, felvettem a munkát, dolgozgattam, közlekedtem az autóval. Perverzül imádtam, ahogy itt a 10-es értékelést jellemzik a „Mennyire szerette?” rovatban. Nem volt tökéletes –soha nem is lehetett az-, az alapjárat picit egyenetlen volt, mint később, kiderült, légtömegmérő –vagy ahogy már hallottam léTTömegmérő- hibája volt, hirtelen megpöccintve a gázt egy pillanatra leejtette az alapjáratot, és a váltója sem volt kifogástalan. Néha felfelé váltáskor… mit is csinált? Baszki, de régen volt…. Ja, megvan! Szóval felfelé váltáskor olyan érzés volt mintha egy pillanatra üresbe tette volna magát, volt egy pici rántás, aztán meglett a fokozat, és mehettünk. Így visszagondolva, ha a mostani autóm váltójának csak ennyi baja lenne, édesistenem…. Nem, nem a fehér dízelnek, amiről két blogposztot is olvashattak. Az kéziváltós. A másiknak. Amiben van erős.
Mindezek ellenére minden perc autózás élvezet volt vele. Rendszeresen közlekedtem vele Budapest és Szeged között, hol az M5-ösön, hol a régi ötösön, mikor milyen kedvem volt. Mászkáltunk vele a térségben más BMW-s birgádokhoz. Ja igen, mert ezért laktam Szegeden. BMW-ket bütykölgettünk egy jóbaráttal. Azóta már az sincs. De ez most mellékszál.
Már akkor tervezgettem, hogy kéne egy másik autó, mert akkor a 35i-t szét tudnám szedni csupasz fémig, a lakatosok kijavíthatnák ahol kell –sok helyen nem kellett volna- , majd kaphatna egy szép új fényezést. Eközben telibe húzathatnám bőrrel a belsejét. Mindent. Igen, mindent, elkövetve ezzel a „vollederaustattung” felszereltséget, sőt némiképp még túl is szárnyalva az, mert gyárilag sose volt pl. bőr a tetőkárpit. De majd én, gondolta Stirlitz.
Eközben persze árgus szemekkel figyeltem egy felbukkanó elektromos állítású első ülés garnitúra felbukkanását, valamint fedélzeti számítógép, úgynevezett board beszerzése érdekében is határozott lépéseket tettem. De ez csak az álmok földje volt, mint később kiderült, a soha meg nem valósuló álmok földje.
Közben eszembe jutott még egy sztori. Körülbelül 2007 májusában történt. Talán még a második himbatörés előtt, nem emlékszem már. Tudni kell rólam, hogy igen szeretek vezetni, ebből kifolyólag rengeteget autóztam már „csak úgy alapon”. Így kerültem már meg éjszaka többször a Balatont, így voltam háromszor Bécsben és egyszer Münchenben, meg még szerte az országban mindenhol. Később ez a vezethetnékem lett az autó végzete is.
Tehát ezen a bizonyos májusi napon a találkozó után két baráttal úgy döntöttünk, hogy menjünk el Bécsbe. Idő van, benzin van, Personenekraftvagen mit großeriesige vergasermotor van, menjünk. Útra is keltünk, körülbelül este 7 magasságában, 9 óra körül léptük át a határt Hegyeshalomnál, és 10 óra előtt már Bécsben voltunk. Tudatlan külföldiként beírtuk a GPS-be a Máriasegítség strassét, az egyetlen bécsi utcát, amit ismertünk. Megérkeztünk, leparkoltunk –vesztünkre-, majd elindultunk gyalog felfedezni a várost. Előtte azért beírtuk a GPS-be az autó helyét, hogy visszataláljunk, majd gyí. Bóklásztunk, fel s alá, Bécs szép, bár határozottan császárváros, de azért szép. Jártunkban-keltünkben többször elhaladtunk a Mariahilfer strassén, furcsa volt, hogy valahogy sose veszem észre az autómat a sorban, pedig egy E28 formát a mai egyenbuborék autók között akkor is kiszúrok, ha nem az enyém, Hát még, ha az. De mindegy, biztos nem figyeltem. Mászkáltunk, ettünk-ittunk, persze szigorúan non-alcoholic, hiszen géperejű járóművel voltunk. Olyan 12 és éjjel 1 óra között visszafelé tartottunk autónkhoz, majd haver egyszer csak megállt, hogy „Na, itt az autó!”
”Itt?! Hol?!” Nemhogy a sajátom, de semmilyen BMW nem volt a környéken. Nem mintha odaadtam volna egy cicalámpás Lexusoptik Bangle-BMW-ért, de még olyan se. Nagy fejvakarások közepette arra jutottunk, hogy szerény némettudásommal –amely még így is a legmagasabb fokú volt a társaságban- kérdezzünk egy meg egy ott várakozó taxist, hogy was ist los? Odamentem a legközelebbihez, nagy nehezen megértettem vele, hogy mi van, miszerit van-e Bécsben aktív ufó-tevékenység, merthogy néhány órája leparkoltam itt az autómat, és most minden jel arra utalt, hogy szublimált, vagy miazisten, mert itt nincs. A Taxis feldolgozta amit próbáltam vele közölni, majd megkérdezte, hogy itt parkoltam? Mutattam, hogy ott. Itt már nem is válaszolt, csak lenézően felmutatott a legalább 3 méter magasan lévő megállni tilos táblára, ami alatt kiegészítő tábla figyelmeztetett, hogy ha mégis megállásra vetemednék, akkor az autómat abschleppelik, vagyis elszállítják egy nem meghatározott helyre. Tehát nem ufó voltak.
Köcs Csoki, sokat segítettél! – mondtam a taxisnak, majd visszamentem barátaimhoz, hogy vázoljam a szar mélységét, amiben vagyunk.
3 csóri magyarnak, szombat éjjel Bécsben, csekélyke némettudással a túlélésre még van ugyan esélye, de az autó visszaszerzésére igen csekély.
Rövid tanakodás után kiötlöttük, hogy keressük fel a Magyar Nagykövetséget. Ez jó ötletnek tűnt, már csak azt kéne kitalálni, hogy mondják a nagykövetséget németül. Azóta tudom, hogy Botschaft. Szerencsére a GPS a „Consulate” szóra is kiadta, ami nekünk kellett, így gyalogosan arrafelé vettük az irányt, amerre Moha Bá tanácsolta. Nem tudom milyen messze volt a konzulátus, gyalog nagyon. Útközben összeakadtunk egy csapat holland lánnyal, akik tört angolsággal kértek tőlünk útbaigazítást. Hagynék erre időt, ahogy a magyar gyerek, egy alapvetően német ajkú városban angolul próbál magyarázni egy csapat holland lánynak…
Megértettem velük, hogy egyrészt rohadtul nem beszélek angolul (ezt viszonylag könnyű volt), baromira nem vagyunk idevalósiak, ráadásul éppen deep shitben vagyunk.
Haladtunk tovább, utunk során azzal múlattuk az időt, hogy a Porschékat számoltuk. Ha jól tévedek 11-et számoltunk össze úgy, hogy a Cayenne nem ér.
A nagykövetség utcájába síri csend és hullaszag fogadott minket. Két kapu is volt, sehol egy teremtett lelket nem láttunk. Hamarosan felfedeztünk egy ügyfélszolgálati irodát, ahol ékes magyarsággal is ki volt írva, hogy a következő félfogadás hétfőn reggel 8 órától van. Isteni. Mi az anyámat csinálunk addig Bécsben, virslit eszünk? A bejáratoknál található összes csengőn hosszan csengettünk, hátha sikerül felkeltenünk valakit. Nem sikerült.
Csalódottan újra összehívtuk 3 fős kupaktanácsunkat, majd arra jutottunk, hogy az egyetlen lehetőség egy rendőrőrs felkeresése, ahol biztos találunk embert, aki segíthet. Ettől kezdetben idegenkedtem, mivel csekély esélyt láttam rá, hogy egy osztrák rendőr beszél magyarul, hacsak nem rendelkezik magyar felmenőkkel, akiknek ’88-ban küldte a Gorenjét, másrészt ismerve a honi rendőrséget –tisztelet persze a kivételnek!- jó esélyt láttam rá, hogy éjszakára bedugnak egy zárkába, aztán reggel majd talán foglalkozik velünk valaki. Végül azonban be kellett látnom, hogy más lehetőségünk nincs, így hát elindultunk visszafelé egy rendőrőrs irányába, amit még a követségre menet láttunk. Odaérvén a POLIZEI felirat alatt találtunk egy kisebb ajtót, és egy nagy kaput. The bigger is better gondoltunk, és bementünk a nagy kapunk, egészen egy portásfülkéig. Az ott ülő kedves úriember kijött, udvariasan végighallgatta kézzel-lábbal és rossz németséggel előadott mondandómat, majd mosolyogva elmondta, hogy érti ő, mi a gond, viszont ez itt egy kaszárnya, a rendőrség, az a kis ajtó itt mellettünk. Mein Gott Kruzifix, gondoltam, de nem mondtam, csak megköszöntem az úriembernek, és bementünk a kis ajtón. Két rendőrtisztet találtunk ott, akinek egy nagy levegővétel után megpróbáltam higgadtan és összeszedetten elmagyarázni, mi a problémánk. Elég jól sikerülhetett, mert elsőre megértette, hellyel kínált, elkérte az autó forgalmiját, és mondta, hogy azonnal utánanéz. Pár perc várakozás után meg is volt az eredmény, az autónkat tilosban parkolás miatt a bécsi közterület-felügyelet elszállította (tehát tényleg nem ufók) a bécsi reptér –Schwechat- melletti telephelyre, és potom 60 euró befizetése után örömmel vissza is adják, ne foglalja ott nekik a helyet. Mondtuk hogy ez nagyon jó, nagyon örülünk, csak a gond az, hogy nálunk nincs ennyi euró. Forintunk ugyan van bőven, többszörösen is ki tudnánk fizetni, csak azt meg át kellene váltani ropogós európai valutára. Még ezzel sem lenne gond, de hol találunk éjjel háromkor, ráadásul szombaton nyitva lévő pénzváltót?
Rendőrünk értette a problémát, egy perc türelmet kért, majd megint elkezdett vadul telefonálni. Időközben megérkezet az őrsre két egyébként kimondottan csinos rendőr hölgy, és miután kérdésükre nekik is vázoltam a szituációt, leültek, és ők is elkezdtek vadul telefonálni. Mi meg csak ültünk, és nem értettük, hogy itt van három magyar gyerek, és 3 bécsi rendőr azon dolgozik, hogy nekik segítsen. Nem ehhez szoktunk na. Időközben kedvenc rendőrünk befejezte a telefonálást, és elmondta, hogy a két legkorábban nyitó pénzváltóhely a schwechati reptéren illetve a Westbahnhofon van, de a korán itt is azt jelenti, hogy reggel 7. Mint már mondtam, éjjel 3 óra volt. Tanácstalan tekintetünket látván megadta a telephely címét, majd azt javasolta, hogy induljunk el a városban, mert van még bőven pénzváltó, ami náluk nincs regisztrálva, ha találunk, minden oké, ha nem, akkor jöjjünk vissza, és ők elvisznek járőrautóval pénzt váltani, majd a telephelyre is, ahol az autóm van. Köpni-nyelni nem tudtunk, csak pislogtunk, mint hal a szatyorban. Sűrű hálálkodások közepette kihátráltunk az épületből, majd újra nyakunkba vettük a várost. Temérdek sok bezárt pénzváltó után valamiféle kaszinónegyed-féleségbe jutottunk. Bécset ismerők nézzék el nekem ezt a megnevezést, mert könnyen lehet, hogy nem is az volt, mi csak azt láttuk, hogy több kaszinó is van egymás mellett, mind nyitva van, és kaszinóban valószínűleg pénzt is váltanak. Ki is néztük az egyiket, a bejáratnál álló gigantikus mérető biztonsági bőrnyak jelentette akadályt viszonylag hamar leküzdöttük, majd átvágtunk az egész kaszinón, egészen a végében található pénzváltóig. A sors fintoraként jobban váltották az eurót forintra, mint a határon, de ez csak érdekesség. Végre zsebünkben a lé, indultunk kifelé. Kint arra jutottunk, hogy a telephely mocskosul messze van, keressünk hát egy taxit. Körülnéztünk, és ennyi csillagot talán csak rutinos csillagászok láttak, mint amennyit mi ott. Csupa csilli-villi új Mercedes taxi, egyik se idősebb 2-3 évesnél. Vakartuk a fejünket, mint már az éjszaka során oly sokszor, hogy nekünk az valószínűleg drága lesz. Már épp kezdtünk elkámpicsorodni, mikor is kiszúrtunk a sorban megbújva egy W123 kombi taxit. Az a miénk! Odasiettünk, megkérdeztük szabad-e, behuppantunk, megmondtuk a címet, majd útra keltünk.
Régen hallottam már differenciálművet annyira búgni, de ott akkor ez cseppet sem érdekelt, a lényeg, hogy haladunk gépjárművünk felé.
Hamarosan megérkeztünk célunkhoz, kifizettük az utat, elköszöntünk a taxistól, majd megpróbáltunk élő embert találni a teljesen kihalt telepen. Hosszas csengetésre egy meglehetősen álmos úr nyitott ajtót, akinek elmagyaráztam, hogy baromira szeretnék fizetni. Illetve azt annyira nem is, de az autómat viszont baromira szeretném, az meg állítólag csak úgy lehetséges. Az úriember beinvitált, majd a pénztárhoz irányított. Az ablak mögött hamarosan hasonlóan álmos hölgy húzta el a függönyt, akinek már sokadszorra, immár rutinosan vázoltam a szituációt. Ő nem kevésbé rutinosan papírokat kért, számlát állított ki, bevételezte a tőlem kapott pénzt, majd közölte, hogy hamarosan jön a kollegája, aki majd az autóhoz kísér. Nem sokkal később újból feltűnt az álmos úr, akivel az imént találkoztunk, semmivel sem kevésbé álmosan, majd szólt, hogy kövessük. Begyalogoltunk a telephely közepéig, majd egyszer csak végre ott volt az autóm. Az én sok sebből vérző, kicsit kopott, kicsit sárga, kicsit savanyú, de az én autóm!
Már éppen megköszöntük volna az úrnak a segítséget, amikor is megkért, hogy legyek szíves alaposan átvizsgálni az autót. Kérdésemre, hogy erre miért van szükség, azt felelte, hogy azért, mert ha bármi sérülést találok rajta, ami eddig nem volt rajta, akkor ők azt most azonnal a műhelyükben megvizsgálják, és amennyiben úgy találják, hogy ők okozták, az esetben vagy megtérítik a kárt, vagy kijavítják. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán rájuk verhetném a lerohadt kipufogót, de aztán elhessegettem ezt a csúnya gondolatot, közöltem, hogy alles in Ordnung, elköszöntünk, elhagytuk a telephelyet, és 5 óra tájban végre hazafelé vehettük az irányt. A hazavezető út már zökkenőmentesen telt, leszámítva, hogy mivel az autó 80 felett egyszerűen nem volt hajlandó fűteni, ezért a sebességünk a 80-150-80-150-80-150 ciklusban váltakozott. Fűtés-haladás-fűtés-haladás-fűtés-haladás…
Hát ilyen történetek színesítették az életemet az autóval, de mint már annyiszor írtam jó volt. Szerettem, egyre inkább hozzám nőtt. 2007 október végén úgy döntöttem, adok a biztonságra, és vásároltam új téligumikat az autóra, melyeket lemezfelnire szereltettem, majd elhelyeztem az autó erre kiképzett helyein, az úgynevezett kerékagyakon.
Mint már írtam, szeretek vezetni. Hobbiból, élvezetből, csak a vezetés kedvéért. Persze ehhez kell egy autó, amit jó vezetni. Bár ha azt vesszük, hogy a három bécsi utamat, valamint az egy münchenit egy ’81-es 1.6D kombi Passattal abszolváltam, továbbá, hogy mostanság egy E28 524td-vel falom a kilométereket, talán annyira nem is lényeg, hogy az ember álmai autóját vezesse. Ne legyen nagyon rossz vele menni, ennyi tán elég. Így lehet.
Van nekem egy igen jó barátom, aki alapvetően ugyan szerencsi lakos, de mivel az életet ő sem az egyszerűségéért szereti, ezért a győri egyetem hallgatója, kollégiumi lakhatással.
Többször megfordultam én már nála, egyrészt az odavezető út élvezetéért, másrészt egy jó beszélgetésért, egy kiadós röhögésért, néhány jó társaságban elfogyasztott sörért, egyszóval a barátság kedvéért. 2007 november 11. estéjén megint rám jött a már említett vezethetnék, és úgy döntöttem, felkeresem ezt a bizonyos barátomat Győrben. Autópályázni nem volt kedvem, de a Soltvadkert-Kiskőrös térségen sem akartam átvágni az utak csapnivaló minősége miatt, így aztán úgy döntöttem elmegyek az 55-ös úton Szegedről Bajáig, ott felfelé veszem az irányt, hogy ott majd Szekszárdon át eljussak Székesfehérvárra, ahonnan már a 81-esen egyenes út vezet Győrbe. Az út Mórig eseménytelenül telt. Nem hajtottam gyorsan, a megengedett sebességet sehol sem léptem túl, néhol jócskán alatta is maradtam, az út nedves volt, de tapadt, csúszósságnak, nyoma nem volt. Sietni nem akartam, élveztem az utat, az autót, a rádióból jó zene szólt, jól voltam.
Mórt elhagyva elhagytam a Felsődobost jelző táblát, majd az enyhe balkanyarban található „KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYE” táblát is. Ez akkor jelentéktelen apróságnak tűnt, később azonban kiderült, nagyon is fontos mozzanata volt a történetnek. Az enyhe balkanyar után egy kb. 3 kilométer hosszú nyílegyenes szakasz következik, a távolban látszik a következő település, Bakonysárkány. A kanyarból kijőve finoman gyorsítottam emlékeim szerint 80-90 km/h óra közötti sebességig, a rádióból a Pink Floyd – Learning to fly című száma szólt… .és én megtanultam repülni.
Az autó feneke nyílegyenesen haladva teljesen váratlanul tört ki jobbra –erre vélhetően a sperrdiffi is rásegített- én pedig hiába gépészkedtem, egyszeriben minden hitem abban, hogy én mennyire érzem és mennyire uralom az autót, szertefoszlott, és az autó orra megállíthatatlanul tört körülbelül nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel a baloldali árok felé.
Amikor belecsúsztam, még reménykedtem, hogy némi csúszás után megállok, talán nem lesz komoly baja az autónak…, aztán repültem… emlékszem, ahogy először csattant a tetején az autó lendületből, ahogy ropog a fém, törik az üveg, és arra is, hogy talán az öv, talán a gyári kagylóülés, talán mindkettő miatt, de úgy éreztem, mintha bele lettem volna ragasztva az ülésbe, még a fejem sem csapódott semerre. De lehet, hogy az egészhez semmi köze az övnek és az ülésnek, csak erősen fogott az őrangyalom.
Aztán pördültem még egyet. Aztán még egyet. És megint. A végén már kifejezetten untam, azt vártam, álljon már meg. Ha jól emlékszem hatszor fordult át a tetején az autó, mire megállapodott a kerekein a szántásban. Lassan felfogtam, mi van, körülnéztem. A motor járt, mit járt, pörgött. Leállítottam, drága a benzin. A lámpa égett, lekapcsoltam. Az áram is drága. Aztán megpróbáltam kiszállni. Az ajtón nem igen ment, így versenyző módjára a bal első ablakon másztam ki. A sötétben körbejártam az autót, de nem sokat láttam belőle. Magamat végigtapogattam, semmim nem fájt, sehol nem éreztem, hogy folyna a vérem, akkor jó, valószínűleg rendben vagyok.
Közben megállt 3 srác egy Passattal, látva a roncsot, és kiszálltak segíteni. Az útra kiérve majdnem hanyatt estem a tükörjégen, ami ott volt, itt már sejtettem min csúszott meg az autó.
A srácok bevittek Mórra egy benzinkútra, ahol is felhívtam egy barátomat, hogy történtek dolgok, de végül is élek. Jó, ha az embernek vannak barátai, akik vasárnap éjjel fél kettőkor is elindulnak Zalaegerszegről Mórra, ha felborulnál.
Hosszas várakozás következett. Egerszeg messze van, és az út nem csak Mór közelében csúszott. Időközben elkezdtem megnyugodni, és felfogni, hogy nincs többet autóm. Rossz érzés volt. Leírni is az.
Reggel fél hat körül érkezett meg a riasztott barát, akivel a helyszínre kiérkezve megdöbbenéssel tapasztaltuk egyrészt az autó maradványainak állapotát, másrészt hogy az általam addig hitt 15-20 méter helyett kb. 100 métert repültem, és ezalatt elfogyasztottam két fatuskót és 3 útjelző karót. Bevett mondás törött autókra, hogy „egy ép eleme nem maradt”. Hát ez itt majdnem szó szerint igaz volt. A tetőablak cirka 50x30-as lemezdarabját leszámítva tényleg nem maradt ép eleme az autónak. Itt döbbentem meg igazán, hogy tulajdonképpen most miért is élek? Mert hogy semmi ésszerű indok nincs rá, az autót elnézve.
(Valószínűleg egyébként azért, mert a tető még az után sem rogyott meg annyira, hogy ne maradjon még 10 centi a fejemtől, hogy az autó hatszor fordult át a tetején, ebből egyszer lendületből csattant rajta. Tudom, ott voltam. Hogy ez most a „még van benne anyag” miatt volt, vagy másért, nem tudom. Lehet, hogy szerencsém volt, lehet, hogy egy Lanosban is túléltem volna, ki tudja? Én BMW-ben éltem túl, a többi nem érdekel)
Rövid állapotfelmérés után nekiláttunk megszervezni az autó utolsó útját. Felhívtam a az autómentőst, akinek a számát még a benzinkúton kaptam meg. Álmos hang szólt bele fél hatkor, nem baj, már megszoktuk Bécsben. Vázoltam a helyzetet, rövidesen érkezett egy tréler meg egy exkavátor szerű valami, ami kiemelte az autót a szántásból, feltette a trélerre, ami elvitte az autót Veszprémbe, egy harmadik barátunk garázsába, ahol egy hetet töltött az autó, míg megszerveztem a Szegedre szállítását. Mondtam már, hogy jó, ha az embernek vannak barátai?
Az autómentős, miután meghallgatta a perecelés történetét elmondta, hogy a Fejér megyei sószóró autó a Komárom-Esztergom Megye táblánál visszafordul, a Komárom-Esztergom megyei pedig nem jön ki Bakonysárkányról. Szóval a falu és az enyhe balos között volt körülbelül 3 km, síkosságmentesítetlen útszakasz, nyomvályúval, amibe aztán a novemberi hideg éjszakán szépen belefagyott a víz. Hát ezért tört ki az autó hátulja, és ezért volt fontos pont az a tábla. Vanishing point
Talán senkit nem lep meg, hogy a szántásban őrizetlenül töltött órák alatt ellopták az autóból a szerszámkészletemet, és a rádiót, ami egyébként nem képviselt nagy értéket, kivéve engem, mert én remekül tudtam rajta a kedvenc MP3 CD-imet hallgatni. De hát ez már csak apró szúrás a nagy seb mellé.
Az autó elkerült Veszprémbe, a következő héten megszerveztem a szállítást Szegedre. Ahogy vonszoltuk ki a garázsból, kitört kerekekkel, a hasán csúszva mint egy utolsó bontós roncsot… sírni tudtam volna.
A következő napokban megkezdtem a szétbontását. Nem volt jó. Nagyon nem. De nem volt más választás. Bontás közben megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy szét tud szakadni, csavarodni az a futómű, amit olyan masszívnak hittem, mint egy anyahajó. Amikor görbül a lengőkar, törik a féktárcsa… na az már odabasz a kommersznek.
Az autó szétbomlott, nagyon rossz volt, de lépni kellett. Immár két hete nem volt autóm, és nem igazán tudtam autó nélkül létezni. Sokat nézegettem német használtautós-oldalakat, találtam teljesen, színben-felszereltségben ugyanolyan autókat, mint amilyen az enyém volt. Kacérkodtam a gondolattal, hogy végülis ott egy műhely, miért ne építhetnék egy másikat.
De eközben piszkálta a csőrömet a másik dolog. Egy másik dolog, amit úgy hívnak: V8
Sose volt még 8 hengeres autóm, az enyém után következő ötös szériából pedig 92-től két V8-as modell is létezett. Elkezdtem E34-es BMW-ket nézegetni. M5-öst nem akartam venni, a többi motor közül pedig csak egy érdekelt. A legnagyobb. No replacement for discplacement.
Célirányosan kerestem, csak és kizárólag 540i érdekelt. Semmi 530i, meg ilyen marhaságok. Fuck the fuel economy. Rövid keresés után találtam is egy nekem tetsző hirdetést. Elmentem, megnéztem, tetszett, megvettem. De ez már egy másik történet. Az 535i veséje pedig azóta a polcomon, a B-oszlopáról származó guminyomás-táblázat matrica pedig a számítógépem elején emlékeztet arra, hogy volt nekem egyszer egy autóm.
Hát ez volt az én 535i-m, és az ő története.
Több rész nem lesz már.
Köszönöm a figyelmet.
Hibalista
- Mi nem? De kit érdekelt?
Ide hordtam szervizbe
Értékelése: 10
Képek az autómról
| Fenntartási költség | (6) | Évjárat | 1985 |
| Kényelem | (6) | Használati időtartam | 1 év |
| Teljesítmény | (9) | Km vásárláskor | 692000 |
| Megbízhatóság | (3) | Vezetett km | 13000 |
| Szerviztapasztalat | (10) | Átlagfogyasztás | 15 l |
| Előző autója? | 525e | Következő autója? | – |
| Ennyire szerette | (10) | Megérte a pénzét? | nem |
| Verdikt | (6.7/10) | ||
Újra itt a Digó Limó, az egész estés, színes, szélesvásznú népítélet
Alfi
Örömteli sz#rbanyúlás
Egy - még - őszinte autó
Elpusztíthatatlan