(Legenda)Romboló - avagy Benzbuzériám története
Szöveges ítélet
Kicsit több mint egy éve van nálam. A „baleset” úgy történt, hogy édesapám meglátta az egyik használtautós oldalon: első tulajos, magyarországi, fullfapad 190-es, a hirdető szerint „gyári” állapotban. Akkoriban hullott ki alólam az előző közlekedési eszközöm egy automata váltós Renault Clio I.-es (gondolom mindenki kitalálja: elfogytak a fokozatok a váltóból). Felhívott hát, hogy: „Te nem lenne jó ez neked?”. Link átküld…Képek leírás megnéz… Nyál csordul… Konklúzió: „Naná, hogy jó lenne, de túl szép ez, hogy igaz legyen”. A vezérhangya viszont elindult: a 190-es még vasból van, a ’80-as évek elején tervezték, a Merci-dízelek elpusztíthatatlansága legendás stb. emellett gyerekkorom óta kedvelem… A vége az lett, hogy a következő hétvégén egy kisebb különítmény indult a szóban forgó gépjárművet megnézni.
Röviden: Tényleg szép volt, tényleg jónak tűnt, de az adagoló karterjéből folyt az olaj, és kiderült az eladóról, hogy valójában gépjármű kereskedelemmel foglalkozik (vö. „nepper”), a gépet a felesége használta, mióta náluk van – „gyanús”. Az intő jelek sorozatának köszönhetően győzött a józan ész, a gépjármű maradt a helyén, mi pedig szomorúan távoztunk. Két nap múlva nepperünk felesége telefonált, hogy az olajfolyást megcsináltatta, 300 forintjába fájt, gondoljuk meg a dolgot. Meggondoltuk, és a sztori innen kezdődik.
Épp szabadságomat töltöttem, elég sok ismerősnél megfordultam (volt köztük autóhoz értő is), mindenki elismerően csettintgetett, hogy jó boltot csináltam, szép a kocsi, jó a kocsi, olyan is akadt, aki mindjárt megvette volna. Sort kerítettem szervizben való átnézésre, olajcserére is. A mérleg: első féktárcsák, kézifékkötelek ill. gumifékcsövek cseréje, valamint elismerések a szervizes oldalról, hogy jó a gép. Tényleg az is volt, látszólag: az egyetlen parajelensége, hogy hidegen pöccre (1 főtengelyfordulat) indult, de üzemmelegen néha csak hosszas indítózás után kapta el. Ez kimondottan zavart, felvettem hát a kapcsolatot eddigi autóim gyógyítójával, hogy mi lehet a gond. „Áááá csak valami vákuumcső csúszhatott szét, nem lesz azzal semmi baj, majd ha erre jársz megnézzük.” –Jó - gondoltam.
2011 szeptemberének közepén a Magas-Tátra lábánál került sor kellemes konferenciára. Az eseményre két okból is a 190-essel mentünk a kollégákkal: 1.: „Öreg mercivel autózni jó”; 2. Sokkal kényelmesebb mint a céges WagonR. Az odaúton semmi anomália, kellemes tempóban a hegyekig, majd kicsit izzadva a szerpentinen, de simán odaértünk. Az ott töltött négy nap alatt a vas nem mozgott, tekintve, hogy a szekcióülések feszültségét levezetendő leginkább magunkat tankoltuk mindenféle sörökkel, nomeg Borovickával. Az utolsó előtti reggelen deres volt a táj, így szükségét éreztem egy „biztonsági indításnak”. Izzít, pöcc-röff. Nincs itt baj… Természetesen másnap, a hazaindulás reggelén nem indult. 2 izzítás… 3 izzítás, indítózás amíg az akksi bírta. A szállodában kerítettek egy töltőt (még véletlenül sem volt a környéken olyan autó, amről be lehetett volna bikázni), 2 óra múlva újra próba: negatív. Kerítsünk hát szerelőt (ekkor már vakarództam és fejben váltottam át a bankszámlám tartalmát euróra). Vasárnap lévén csak a poprádi Merci-Assistance volt hajlandó mozdulni. Ajjaj. A kiérkező srácok hümmögtek, csóválták a fejüket, leellenőrizték, hogy van e nafta a porlasztóknál (volt), majd rátették a bikakábelt, kicsit bőgettek a 2.2-es Vianót és az én kedvenc gépjárművem szürkés füstöt okádva, de életre kelt. Hurrá. Az okot igazából nem kívánták megfejteni, beérték annyival, hogy valószínűleg rossz az akksi.
A srácok megpróbálták kikeresni az árlistájukon a 201-est, de mivel az nem volt rajta, így a 202-eshez rendelt 100 eurós összeggel lettem szegényebb. Gazdagabb viszont egy meglehetősen hasznos tanáccsal: „ne állítsd le hazáig”. „Jó”, végül is, 400 km, nem lehetetlen. Hazafelé, megpróbáltam behozni az elvesztegetett időt. Ez jól ment egészen Budapestig. Kedvenc Fővárosunkban lagymatag vasárnap délutáni forgalom, először a Széna térnél lévő lámpa kényszerített megállásra (belső sáv). A pirosnál állva fáradt szemgolyóim elkalandoztak az úttestről és villanyrendőrről, mivel megállt a 4-6. És leszálltak róla bizonyos nőnemű egyedek, a vénasszonyok nyarára tekintettel meglehetősen sokat sejtető öltözetben. Magyarán megmondva: bambultam. Eme révedtségből kollégám (ő már nős…) riasztott, „zöld a lámpa” felkiáltással. Ezzel a lendülettel leugrottam a kuplungról és a motor lefulladt. Oké-oké, mással is, máskor is előfordul, de persze most nem indult. Jó. Toljuk félre. Ez azért még a vasárnapi forgalomban is vicces művelet volt, de egy közepesen ittas Fedél nélkül árus hathatós segítségével sikerült.
Szerezzünk akksit. Mivel egyetemista éveimet Bp.-n töltöttem, tudtam, hogy a közelben van egy Shell-kút, ahol elő is álltam a farbával, hogy kéne egy akksi, de jóféle, legalább 72 Ah-s. Persze körberöhögtek. Jó. Akkor kérjünk telefonos segítséget. Úgy terveztem, hogy a volt csoporttársak valamelyike majd kivisz Budaörsre a Tecsóba, és a probléma megoldódik. Persze, de a szép időre és a hétvégére való tekintettel senki nem tartózkodott 30km-es körzeten belül. Szerencsére kollégám édesapja viszont igen, így némi intermezzo után lett akksi, és nagy nehezen, prüszkölve, de ismét életre kelt a szekér. A friss, ropogós és delejes akksira várva több felvonásban konzultáltam szerelőmmel, aki jelezte, hogy legjobb lenne, ha mindjárt hozzá vinném Mercit, majd ő aztán hazavisz. – Így is lett. (Közben persze még tankolnom is kellett egyet, valahol az M7-es mellet, ellentmondást nem tűrő ábrázattal beromboltam egy MOL-kútra és közöltem, hogy én biza le nem állítom, és most megtankolok. A kezelőszemélyzet nem tett fel kérdéseket.)
A gépjármű első körben 10 napot töltött szanatóriumban, mialatt mindenféle diagnosztikákat hajottak rajta végre (mondjuk a diagnosztika szó röhejes egy régi szívódé esetén), de miután ez nem segített a nyomásveszteség-mérés megmondta a tutit. Kompresszióhiány. Valószínűsíthető ok: hődeformáció: a gépjármű egy ideig hűtés nélkül ment (szétment egy tömítés a hűtőnél, szemfüles szerelőm kiszúrta, hogy cserélve volt), aztán valszeg feltöltötték melegen, hideg vízzel. Therápia: gyűrűzés. Legyen így, de akkor jó legyen, mondtam én. Jó is volt. kb. 5 napig. Akkor sikerült lerohadnom Veszprém városának közepén, a szerelőmtől 130 km-re. Lehet, hogy kicsit idegesen hívtam, de jött is másnap reggel. A csodával határos módon valahogy elindította (lehet, hogy azóta is ott van az a másfél négyzetméteres koromfolt az aszfalton), így a saját lábán, egy M62-es mozdonyt megszégyenítő füstöt eregetve, de elvonszolta magát a műhelyig. Motor szétkap, homlok izzad, a gáz nagy. Nagygenerál, hangzott az ítélet. Vagy egy másik motor, mondtam én. De meg lettem győzve, hogy az „új” motor lutri, a felújításra meg van garancia. Árban kábé egál (ekkor sajnos nem igazán néztem utána, mára tudom, hogy nem). Legyen.
Felújíttattuk, indult szépen, beleköltözött némi dinamika. Két furcsasága volt: az 1 négyzetméteres koromfolt a parkolóhelyemen ill., hogy ha meghajtottam (ebben az esetben ez relatív ugye… értsd 120-130 autópályán 100-150km-en keresztül), akkor utána csattog valami alapjáraton. Ez zavart, de nem tettem vele semmit, mert sokat kellett menni. Ezidőtájt érlelődött meg bennem a gondolat, hogy Visz tulajdonképp nincs is messze második otthonomtól, Fonyódtól. Viszen pediglen működik Károly mester híres sebészete.
Mielőtt azonban megszületett volna az elhatározás, hogy Viszre vigyem gyógyulni a gépet, még elmentünk a kollégám Kawasakijára dobozokat venni. Valahova a Pilisbe. Amikor a GPS azt mondta, hogy fordulj, balra, majd érkezés a célhoz, kinyomtam a kuplungot és éreztem, hogy gáz van. Hogy mi, azt nem tudtam. Remegett. Olyan volt mintha nem menne az egyik henger. Majd gyorsításkor: mintha nem menne. Mindenesetre eljutottunk a célig, a dobozok bepakolódtak, majd mit sem törődve a kolléga: „Te nem belőlünk jön ez a gázolajszag?” felkiáltásával mit sem törődve menekültem az eladó Tesó közeléből. A Pilisvörösvári benzinkútig elvánszorogtunk (mondván: az legalább civilizáció), még járó motornál felnyitottam a géptetőt, ahol konstatáltam, hogy a 4-es hengerre menő nyomócső porlasztó felőli végénél minden munkaütem alkalmával, mint valami aranyos kis szökőkűt sprickol a gázolaj. Juhú. Péntek délután fél hat. Bementem a benzinkútra, hogy akkor most nekem kellene egy szerelő, de legalábbis egy (asszem 17-es) kulcs. Kaptam is telefonszámot, meg kulcsot. A srác a drót másik végén teljesen jó fej volt és mondta, hogy bár itt lakik a szomszéd utcában, de most épp nincs otthon. Esetleg majd olyan kilenc fele, addig próbálkozzak mással, hátha. (az ott eltöltött 5 órát nem részletezném: próbáltunk szakit keríteni az otthoniak internetes segítségével is, de a vége az lett, hogy felhívtam újra a srácot és jeleztem, hogy megvárnánk). Meg is jött, meg is nézte, majd ítélkezett (ahogy arra számítani lehetett): sima ügy de kell egy új nyomócső… Majd reggel.
Ez a probléma tehát viszonylag olcsón, némi kényelmetlenség és baráti logisztika árán megoldódott, de ekkor végérvényesen megformálódott a gondolat: Meg kell szerezni Karesz mester telefonszámát. Így is lett. A kocsit elvittem hozzá, és ezután jött a feketeleves. A Mester felnyitotta, beindította, meghallgatta, majd feltette a kérdést, hogy mi a frászt csináltatok ezzel a motorral? Édesapámmal (aki szintén jelen volt az én esetleges elszállításom céljából), kórusban feleltük, hogy teljesen felújíttattuk! rövid csend után: „Az hiba volt… Ilyen motort nem újítunk fel”…(majd fél órában részletesen kifejtve: egyrészt mert a hengerfal bevonata keményebb, mint az acél, ezért nem kopik. Gyűrűzni lehet, de az más tészta. A legnagyobb baj, az nem ez, hanem a hengerfejből lesíkolt néhány mm, amely túlméretes tömítés nélkül rövid úton az említett fődarab halálát okozza (ezért kormolt reggelente olyan durván). Az alapjárati csattogás a lánc hibája, ami nyilván az egyik gyártó ismerten gyenge minőségű portékája… ezen kívül a „vadi zsír” porlasztócsúcsok a kukába valók leginkább nem pedig az OM 601-be, de nézzétek ott jön is mellette az anyag…rosszul van belerakva). „Amúgy szép az autó…” Sokk. Mi van ilyenkor gyors fejszámolással kiderítettük, hogy erre a motorra most el kéne költeni min 100e Ft-t, és akkor sem tuti a dolog… Ki tudja, ugyanis, hogy milyen dugattyúk kerültek vele… Alternatív megoldás? Motorcsere… Hmm. De akkor már legyen a 2.5-ös. Ahhoz persze már karcsú a 4-es váltó. Az eladás gondolata csak egy pillanatig merült fel, főként mert senkivel sem szerettem volna kiszúrni… Az agyamat leginkább az kötötte le, hogy megfejtsem azon talányt, miért vállalt a felújítást végző szakműhely egy olyan munkát, amelyről utólag kiderült: nem értenek hozzá. Most már mindegy.
A gép végül is kapott egy törött 124-esből származó OM602-est, a hozzá való váltóval és kardánnal. Jó lett. Egészen más. Azt hiszem a tervezett 1000km utáni olajcsere után/közben kétszer mentem vissza: egyszer az adagoló előtöltésén csavargatott valamit a mester, amitől mindjárt kisimult a motor járása, majd az egyik szíjfeszítő teleszkóp adta fel a harcot. Ennyi. Jobban ment (országúton 110-120, autópályán 140-es utazó, a rövid difi miatt határozott dinamizmus), kevesebbet fogyasztott (5,8-6,2l/100km). Elkezdtem újra bízni a gépben.
Időközben az „új” motorba belekerült 10000 km, ami alatt az addig visszafogott differenciálmű sivítás elérte az ingerküszöböt. A cseréje elé komoly szívás volt a sok begyógyult csavar miatt (még Stuttgartban nyúltak hozzá utoljára 1991-ben).
További pár ezer problémamentes kilométer teljesen elaltatta minden gyanakvásomat a géppel kapcsolatban. Ennek pedig, ahogy az ilyesminek szokott rossz vége lett: Kiszakadt az elülső dekniből az egyik görgő. Persze nagyon-nagyon rosszkor (2 nap múlva utaznom kellett külföldre, és Ferihegyig valahogy el kellett jutni.) A hiba jellegénél fogva az autó saját erőből egy centit sem tudott megtenni. Karesz mester szerint ez sajnos típushiba, és mint ilyen az alkatrész sem volt olcsó (mert keresik). Azóta megint eltelt 2-3 ezer km… Egyelőre problémamentesen.
A fenti tortúrától eltekintve az autót (újra)szeretem. Jó vezetni, a futóműve jobb, mint a napjainkban futkározó autók nagy részének. Általában véve dinamikusan vezetek, de nem szokott fájni, ha egy „új Szvift” megelőz valami egyenes szakaszon, az viszont már annál inkább, hogy utána a kanyarokban feltart… Elöl kifejezetten nagy bent a hely, hátul meg nem ülök. Egyszer sikerült belepakolnom egy szétszedett franciaágyat plusz egy fotelt… A horgászbotjaim beférnek a csomagtartóba (a 3,90-es háromrészeseket, 2,70-es kétrészeseket preferálom). A hetven literes tank hátránya, hogy egy alkalommal nagyon sokat tud mutatni a kútoszlop kijelzője, bár ez inkább csak lélektani, cserébe több mint 1000 km a hatótávolság.
Összegzésként talán annyit, hogy a fenti írással árnyalni szerettem volna a típusról alkotott általános jó véleményt. Az elmúlt egy év és 30000 km alatt ráköltöttem nagyjából a vételárat. Ez akárhogy is: sok. Persze ebben benne lehet az is, hogy balfék voltam és alaposabban meg kellett volna nézni. A W201-es még mindig jó autó, de sajnos ennek az esetében is igazak a közhelyek: az idő vasfoga, meg a tulaj gondossága nagyon sokat számít.
Legutóbbi írásom óta eltelt majd’ egy év és nem mellesleg 25000 km. Ez tulajdonképp nem sok, de rá kellett jönnöm, hogy egy 22 éves autónak – még akkor is, ha Mercedesről beszélünk – nem olyan kevés. Ami mindenféleképp pozitív: ez idő alatt nem volt az autónak semmilyen nagyobb volumenű hibája, de ettől függetlenül néhány kalandot szívesen megúsztam volna. Persze utólag visszagonolva szinte mindegyik megmosolyogtat. Nézzük a történéseket:
1. Valamikor 2012 novemberében, egy ködös vasárnap délután, Várpalota és Veszprém között a 8.sz főúton haladván, a Hajmáskéri elágazó utáni emelkedőn előzésre vetemedtem. Ehhez szükségét éreztem egy visszaváltásnak. Kuplung kinyom, váltókap 5.-ből 4.-be… de mintha olyan fura volna: nem kattan be és mintha 5. ben maradt volna. Ismét próbálkozom, még mindig nem jó. Az előzést és a megfejtést későbbre halasztottam, mivel dombnak felfelé vészesen kezdtem lassulni. Maradjunk tehát az 5. nél és küzdjunk meg a dombbal. Nyugodtabb terepre érve végigpróbálgattam az összes szóba jövő sebességfokozatot és konstatáltam, hogy ez bizony 5.-ben maradt. Szerencsére a kuplung kiemelt. Lassan bepöfögtem Veszprémbe és a város elején lévő benzinkúton megálltam. A szokásos telefonálgatás után arra jutottunk, hogy Várpalotán van ismerős szerelő, Viszre lemenni eléggé „bajos” lett volna. No de hogyan. Valami nem túl okos ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy csak 30-40km/h ig kell valahogy felgyorsulni, utána nem lesz probléma. Így is történt: kisebb méretű gondot csak a kútról való kijutás okozott: de nagy nehezen kitoltak, így egy kis kuplungtárcsa-égetés árán eljutottam a célig. A problémát egy a váltórudazat rögzítéséből leeső csavar okozta… Megoldása a védőburkolatok levételével együtt 10 perc.
2. 2013 január: utolért Rudolf Diesel trehány (avagy csóró közalkalmazott) autósokat sújtó téli átka: izzítógyertyahalál. Mint később kiderül rögtön 3 darab, így nem csoda, hogy nem indult. Viszont profik lettünk bevontatásból: mivel akkor esett éppen valamelyik „nagy hó”, esélyem nem volt azonnal Viszre jutni (volt hogy napközben óránként rohangésztam ki a laborból elindítani és melegíteni, hogy ki ne hűljön teljesen és haza tudjak menni)… A 3db izzítógyertyán kívül elhalálozott még a hidegindításért felelős vákuumszelep is. Ez azóta is manuális: ha nagyon hideg van, akkor a motortérben dugdosom a csöveket. Mindig elfelejtjük. Apropó hó és kaland: az emlékezetes március 15.-ei hófúvás elején (14.-én délután-este) harci merci elakadás nélkül teljesítette a Veszprém-Fonyód-Balatonkeresztúr-Fonyód viszonylatot. Igaz, többnyire mellékutakon, ahol a legnagyobb hóbucka max. 40 cm magas volt…
3. 2013 május: Tapolca és Fonyód között közlekedve a viszkót ill. generátort meghajtó ékszíj egyik feszítője elszabadult (jelenség: borzasztó kopácsolás motortérben). Fordulaton nem volt csúnya hangja, se kalimpálás, így viszonylag gyorsan hazaértem, ahol alaposabb szemrevételezés után konstatáltam, hogy az apparátust rögzítő csavar beletört a hengerfejbe. Másnap Viszen ez kissé megizzasztotta a Mestert, de sikrült megoldani, azóta egyszer megint kirázódott: viszzacsavartam.
4. Már régóta érlelődött egy nagyobb volumenű futómű felújítás gondolata… Az autót már többen gondolták ültetett tuning autónak, pedig szegényke csak az eredeti rugóin állt már 22 éve. Ezen kívül kanyarokban már egyre növekvő mértékű tántorgás és bizonytalanság volt tapasztalható. De nem akaródzott, mert mindent összeadva egy vagyon. Értesüléseim szerint többen adták el inkább 190-esüket vagy éppen 124-esüket, mint hogy megcsináltassák. Bevallom vacilláltam én is erősen. Időközben sikerült egy gödörbe (vö. „kátyú”) úgy belemennem, hogy az első rugócsere akut problémává váljon. A rendőri jegyzőkönyvfelvétel (kátyúkár esetén így van esély némi pénzt látni) után törött rugóval eldöcögtem Viszre. A futómű felől jövő hangok nem voltak túl szívderítők… Az első rugók cseréjét hamar követte a hátsó, mivel az autó orra igencsak megemelkedett, így minden egyes reflektor-felkapcsolással jeleztem az UFOk-nak, hogy ide lőjenek. A hátsó futómű megbontásakor világossá vált, hogy ott igen nagy a baj. Na igen ekkor meginogtam. Megfenyegettem magamat, hogy eladom. A józan ész és a logika ez ellen szólt. Hiszen már majdnem mindent megcsináltattam.
5. Itt tartottam tehát amikor barátaimmal (Kajakon-Balaton) kajakozni mentünk a Balatonra. Az balatonfüredi bolt parkolójában készülődtünk az indulásra némi tízórait eszegetve . Öten voltunk (ez fontos lesz), én a Mercinek háttal állva magyaráztam a többieknek hevesen, amikor megszólalt az egyik cimbora: -te, most zúzzák le a kocsidat. Ne marhulj, reagáltam, de reflexből odafordulva érzékeltem, hogy egy ciromsárga Corsa valóban interakcióba lépett a kocsi túlsó oldalával (hanghatás és némi billenés a kocsin). A Corsa idős hölgy tulaja ezzel mit sem törődve továbbhaladt. Erre én átmentem a túloldalra, gyors szemrevétel után futva a néni után eredtem. A jelenet elég groteszk lehetett kivülről szemlélve: a kocsit utolértem, bár a néni csak nagyon nehezen értette meg, hogy azt szeretném, hogy álljon meg. Végül is megállt: halálra váltan letekerte az ablakot (nem vagyok épp apró, szakállam van és hosszú hajam…). Megkérdezte, hogy mi a probléma, erre én a lehető legilledelmesebben és kedvesebben vázoltam, hogy neki tetszett menni a kocsimnak. Erre azt felelte, hogy az lehetetlen. Az események még kétszeri elmondása után sikerült rávennem, hogy legaább tessék megnézni. Visszajött, megnézte, de továbbra is kötötte az ebet a karóhoz. Ő biztos nem lehetett, mert eddig ő nem tolatott hátra, meg egyébként is, ahol ő állt, ott egyáltalán nem is volt másik autó. Az egyik barátom ezt már nem bírta cérnával és közbeszólt: De hölgyem az eseményt négyen néztük végig. Erre ő: Maga persze, hogy azt mondja, hogy látta, hiszen ismerősök. Ekkor mondtam azt, hogy jó akkor hívom a Rendőrséget. Erre a néni megszeppent és felajánlott 5000 forintot. Hívtam a rendőröket. Ők már könnyebben elmagyarázták neki, hogy jobban jár, ha elismeri a felelősségét és ők nem intézkednek. Ennyiben maradtunk: a „kéksárga” balaeaeti bejelentő kitöltése közben kiderült, hogy a jogosítványa is rég lejárt… No comment.
Ezezen esemény után nyilvánvalóvá vált, hogy már a kasztnira is muszáj lesz költeni (ezen kívül is volt már itt-ott egy két rozsdafolt… kezdeti stádiumbean, de volt). Remek. Úgy tűnt, hogy egyetlen racionális lépés van: elválnak útjaink. De ebbe még belegondolni is fájt, mert így a vége felé az autó már minden porcikájából az elpusztíthatatlanságot és a menni akarást sugározta. Visszavonhatatlanul beszívott az az örvény és fetisizmus, amit itt a TC-n Csikós Zsolt írásaiban érezni. Ez betegség. Ezidőtájt anyagi helyzetem konszolidódni látszott, így körvonalazódott a terv. A Merci marad. Amit kell megcsináltatok, szépen apránként. Aztán kiélvezem, amikor csak tudom. Vagy édesapámhoz kerül, de legalább a közelben marad és nem megy pocsékba, nem fog senki dinnyét árulni a csomagtartójából. De mindenképp veszek egy másik autót: nyúzni és sokat menni. (Ez azóta már megvan: Skoda Octavia kombi 1.9tdi, a régi 90 lovas, reálisnak tűnő 364000km-rel, nem rossz kis gép, de köze nincs a Benz-hez).
A futóműnek (közelebbről annak az irdatlan mennyiségű szilentnek) is nekiállt már a Mester, de ez a projekt majd tavasszal folytatódik. Nemrég hoztam el a fényezőtől („nagyjából”szép lett) és vittem téli szállására, ahol fedél alatt lakik majd és nagyanyám is örül majd, mivel meg kell a kocsit járatni néhanapján, így valószínűleg gyakrabban járok majd arra.
Hibalista
- Minden fődarab :), a 2012-es motor, váltó és differenciálmű csere óta: 1 szíjvezető görgő (5e), elülső dekni, Hardy rezgéscsillapító (együtt kb. 35e), rugók (4db: 46e), 4 db elülső lengőkar szilent, 4db hátsó bölcsőtartó szilent 2db hátsó stabilizátor (85e). Ablaktörlő mechanika tisztítás (csak munkadíj).
Ide hordtam szervizbe
prof. Dr. Ángyán Károly, Visz
Értékelése: 10
Képek az autómról
| Fenntartási költség | (1) | Évjárat | 1991 |
| Kényelem | (9) | Használati időtartam | 2 év |
| Teljesítmény | (6) | Km vásárláskor | 3 |
| Megbízhatóság | (5) | Vezetett km | 54000 |
| Szerviztapasztalat | (10) | Átlagfogyasztás | 6 l |
| Előző autója? | Clio 1.4 | Következő autója? | marad... mellette Octavia TDI |
| Ennyire szerette | (10) | Megérte a pénzét? | nem |
| Verdikt | (5.8/10) | ||
Újra itt a Digó Limó, az egész estés, színes, szélesvásznú népítélet
Alfi
Örömteli sz#rbanyúlás
Egy - még - őszinte autó
Elpusztíthatatlan