Vilma, a szeszélyes hölgy
Szöveges ítélet
Hol is kezdődött...?
Bátyám révén régi “motoros” vagyok, végtelenül szeretett cápa BMW-nken keresztül a járművek iránti szeretet lány létemre szerves része a mindennapjaimnak. 2009 táján olvastam egy cikket a TC-n egy Vespa 50N Specialról, ami nagyon megragadott: a sztori, a forma, a stílus... Ugyan az autók sokkal jobban érdeltek, de megmaradt a fejemben– ekkor úgy 15 éves lehettem. Évekkel később a korai Égésterek valamelyikében Zách Dani mesélte vespázós kaladjait. Szó esett ebben az adásban szerelésről, fenntartási költségről és persze az egész hangulatról, ami egy ilyen jármű birtoklásával jár és egészen addig nem érti az ember, amíg nincs neki... Én sokáig utána sem értettem, de ezt majd kifejtem. Ezt az adást hallgatva döntöttem el, hogy lesz nekem egy ilyen robogóm (továbbiakban: motorom). Soha előtte nem ültem motoron, nem is nagyon ismertem senkit a környezetemben, aki motorozott volna úgy igazán, így csak az utcán szemléltem a motoros társadalmat.
2012 nyarán kezdtem céltudatosan figyelni az internetes hirdetéseket, napi fél órát biztosan eltöltöttem gép előtt, és figyeltem a fölbukkanó mocikat itthon, külföldön. Ami az első eldöntendő kérdés az volt, amit ki kellett találni, hogy a Vespa márkán belül melyik modell lenne a megfelelő nekem. Bátyám segítségével mérlegeltünk. Én régi PK-t szerettem volna, 50-est (hiszen B kategóriám volt), de ő kitartott amellett (utólag is köszi ☺), hogy kezdő motorosként újabb típusokat nézzünk. Mivel hegyvidéken élünk, így az 50 ccm-t szinte azonnal elvetettük, így újabb, 125-ösöket néztünk, ennek tükrében adta magát az ET4 modell, ezen belül is az ún. Leader-blokkos változat. Ahogy már említettem, 2012. júliusától kezdtem el figyelgetni őket. Regisztráltam a hazai Vespa fórumra és csöndesen olvasgattam, hogy mit írnak úgy általánosságban az ET4-ekről. Közben körvonalazódott az is, hogy milyen összeget szeretnék rászánni, 150 ezer forintot tűztem ki felső határként. Fekete színűeket néztem főként, mert valahogy ez tetszett meg, de persze állapotot és nem színt veszünk. Azt is tisztáztuk, hogy csak olyat veszünk meg, amit külföldi okmányokkal együtt árulnak, tiszta papírokkal (sok a hamis papír, kivonók hiányoznak, stb.). Rengeteget nézegettem a hirdetéseket, október környékén jártunk már, amikor még egyetlen olyan motort sem láttam, ami szerelem lett volna. Közben már elég nagy tájékozottságra tettem szert alkatrész árak, felszereltség, várható állapot terén. A előzetesen elhatárolt 150 ezres keret reális maradt továbbra is, csak nem volt egyik eladó motor se az igazi... már lassan kezdtem lejjebb adni az elvárásaimból, papír nélkülieket is csak-csak megnézegettem. Bátyám ragaszkodott hozzá, hogy szóba sem jöhet papír nélküli (ismét köszi!), illetve hogy jó lenne egy „szépen” használt darabot venni.
November 26-án délután 3 körül feltették A MOTORT... :) azonnal értesítettem a tesóm, ezért indulunk...! Külföldi papír, szokásos km állás (14 ezer), fekete fényezés, világos barna üléssel. Jó fotókkal, szép környezetben (azóta sem láttam olyan gyepet, pláne nem november végén). Gyönyörű volt a képek alapján, csak egy baj volt, magasabb volt az ára, mint az én keretem (illetve amit előre elhatároztam)... A BMW-s idők alatt megtanultam, hogy annyira irracionális, megmagyarázhatatlan hobbi ez, hogy ha máshoz nem is, de az ember ragaszkodjon az előzetesen kitalált néhány elvárásához. Több helyen is fent volt egy időben, kicsit módosítottak az áron hol följebb, hol lejjebb engedték. Ez így ment 1 hónapig... napjában többször megnéztem, hogy megvan-e még, közben persze beszéltünk vele telefonon, korrektnek tűnt az eladó, Kiskörös közelében hirdette. Már nagyon elment a kedvem az egésztől, közel fél éve nézegettem őket, de nem akart összejönni, az árat pedig nem akartam feljebb emelni. Közben Budapesten is találtam egy hirdetést, fekete volt, papíros, tetszett is, illetve nem elhanyagolható, hogy helyben volt (rövid távon még haza is lehet vele motorozni, nem kell dobozos autót szerezni, stb.). Sajnos (?) későn találtam meg, hívtuk egyből, de pár óra alatt elvitték. December 20.-a előtt valamivel jártunk ekkor, nagyon tetszett a kiskőrösi még mindig, de magasabb volt az ára, mint amit én elhatároztam hogy adok érte és ugye 2x150 kilométert kellett érte menni (+ szerezni valamit amivel el tudjuk hozni). Megkértem a tesómat, hogy hívja fel, de utoljára, vagy odaadja valamennyivel kevesebbért vagy nem veszünk motort az idén... Csütörtök (20.) délután fölhívta, alkudoztak. Az eladónak kellett a pénz, karácsony a nyakán, a téli időjárás is be-beköszöntött már, telefonon megegyeztek. Azonnal elkezdtem szervezni a leutazást. Barátoktól sikerült kölcsönkérnem egy VW Transportert, ezzel volt a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldani a szállítást. Egyeztettem az egyetlen motoros barátommal hogy ráér-e, ő -velünk ellentétben- látott már közelről motort, és valamelyest értett a konkrét típushoz is.
Szombat reggel 9-kor Kiskőrös felé vettük az irányt -alig aludtam valamit a megelőző este-, az indulás előtt a budaörsi halpiacon a karácsonyi lakomához megvásárolt lazaccal és miegyébbel az ölemben egyszer csak a Kiskunsági Nemzeti Park közepén találtuk magunkat.
Kiszálltunk a kocsiból, jött az eladó. A már említett gyönyörű kertben lévő garázsból kitolta Vilmát :) elállt a szavam is... ezért tényleg úgy tűnt, hogy megérte ideutazni és ennyit várni, egy percig sem volt kérdés számomra, hogy visszük-e ( mint amikor Bende Tibi kérdezi Csikóstól Domsjöben...), szerelem volt, de első látásra...! Többiek szerencsére némileg racionálisabban álltak a dologhoz, így barátunk kipróbálta, rendben találta, papírokat, számokat átnéztük, elintéztük, rögzítettük a Transporter rakterében és a fagyos szürke decemberi időben, 2 nappal karácsony előtt eddigi életem legszebb karácsonyi ajándékával a hátunk mögött hazafelé vettük az irányt. Szerencsésen hazaértünk, anyukám semmit nem tudott a kalandunkról, az ő szavaival élve: „Megcsináltátok az ünnepet!” (értsd: kevésbé volt őszinte a mosolya, mint az enyém...). Lepakoltuk a garázsba Vilmát, óránként mentem le megnézni, fölültem rá, simogattam, nem tudtam elhinni, hogy ennyi nézegetés után itt van egy még sokkal szebb példány, mint amiről ábrándoztam (azért azt sejtettem már ekkor is, hogy a kis olasz darázs tartogat egy pár meglepetést). Ez így ment hetekig. Kint tél és hideg volt, fogalmam nem volt hogy kell beindítani, csak nézegetni is jó volt. Március tájékán már azért nagyon mehetnékem volt, ugyanis decemberben vettem egy járművet, amit még be sem indítottam, éreztem, hogy valamit tenni kell már. Március idusán még hó esett, alig vártam, hogy 10 fok felett legyen a hőmérséklet és süssön legalább egy picit a nap.
Végre elkérkezett az idő. Mi annyira nem értettünk hozzá, hogy nem tudtuk elsőre beindítani sem, telefonos segítséggel lettünk úrrá a helyzeten.
Bátyám tanított motorozgatni -akinek szintén nem volt nagy gyakorlata, de velem ellentétben ő már ült motoron egy pár alkalommal úgy 5-6 évvel azelőtt (vak vezet világtalant - tartja a mondás). Visszaemlékezve a legelső benyomásom az volt, hogy nagyon nehéz a motor. Stabilnak stabil volt, de kanyarodni alig mertem, döntögetésről szó sem volt. Ekkor először gondoltam arra, hogy nem ártott volna úgy motort venni, hogy előtte kipróbálok egyet, ha más nem utasként... Két hétig tanított, figyelte hogy megyek, egyre biztosabban mentem, a kanyarok is kevésbé voltak már ijesztőek, kezdtem ráérezni.
Fontos körülmény, hogy ugye 125 ccm-es motor nyergében ültem rendszám és arra feljogosító jogosítvány nélkül. Jövőbeli célként szerepelt a rendszámozás -ezért is vettünk külföldi papírost-, de úgy voltam vele, hogy annyira semmit nem tudok a motorozásról, hogy szeretnék egy kicsit gyakorolni, hogy tetszik-e és utána legálissá tenni a dolgot, mivel számolnom kellett azzal is, hogyha nem jön be a motorozás, akkor nem tudom majd olyan áron eladni, amit a papírozással ráköltök, úgyhogy ugyan teljesen szabálytalanul (biztosítással, de jogsi nélkül), használni kezdtem.
Azóta is sokként él bennem az az emlék, amikor tesóm annyit mondott, hogy bemegy vele a városba és megnézi, hogy egyáltalán nekem való-e. Egy óra múlva visszajött, majd közölte, hogy most te jössz. Az agglomerációban élünk, ez azt jelentette, hogy a nagyforgalmú, kanyargós, erdős, 20 éve is elavult szerkezetű főúton teljesen egyedül motorozzak be (egy kis történet: ennek egyik kanyarjában –ahova a mai napig évente 5-10 autó beesik– esett el édesapám motorral úgy 30 évvel ezelőtt egy olajfolton, majd döntött úgy, hogy 4 keréken szebb az élet és a motort eladva vett egy bogarat). Rettenetes volt -azóta is az-, hogy ebben az országban úgy kell motorozni, hogy állandóan az aszfaltot figyelem, hogy mikor megyek bele valami olyan kátyúba -10”-os kerekkel-, amiből nem jövök ki csak úgy simán. Ez kezdőként (is) végtelenül zavart, őszintén szólva alig tudom elképzelni milyen lehet enélkül motorozni. Szóval bejutottam a városba, félreálltam, hívtam a tesómat és annyit mondtam, hogy készítsd a hirdetést, én ezt nem csinálom... 60 kg alatt vagyok, 11 lóerős motorról van szó, ami könnyedén vitt. Jóval a sebességhatár fölött kellett közlekedtem, de autósok nem voltak hajlandóak szabályosan közlekedni, úgy toltak le, mintha kötelező lenne. Rettenetesen zavart, megkeserítette az első időket... Biztonságosan, dinamikusan motoroztam, de a közelekedő társaimról ez nem volt elmondható, emiatt nagyon féltem, irritál(t), hogy szabálytalan közlekedésre kényszerítenek, mert csak nem sikerül betartani a városban az 50-et, valamint, hogy záróvonalon is muszáj mindenáron előzniük. A kis Vespámon még akkor márciusban lecseréltük az olajat, vettem egy új hátsó gumit és egy új, erősebb akksit. Tömegközlekedtem is mellette, motoroztam is. Minden szép volt.
Bátyám néha megemlítette, hogy nem ártana egy tavaszi átnézésre elvinni valahová a gépet, mert nem tudunk róla túl sokat. Húztam a számat már az elejétől kezdve. A BMW révén tisztában voltam azzal, hogy egy tizenéves járművön, főleg egy olasz robogón lehet kalandos dolgokat találni. Úgy voltam vele, hogy működik, megy, szeretem, tartson ez az állapot minél tovább... ráadásul szerelőm sem volt hozzá. Végül a motor jelezte, hogy egy kis törődésre vágyik, mert nem csak tankolni kell ám őt. A motorvásárlásnál segédkező barátunk a Repülőtéri úton lévő három azonos számjegyű névre hallgató szervízt ajánlotta. Kicsit fulladt a motor, az alapjárat sem volt egyenletes... Így egy karbi tisztításra, légszűrő cserére gyanakodtam. Egyeztettünk a szerelővel előre időpontot, el is vittem a motort. Youngtimerezés révén rengeteg szerelővel találkoztam már, nem volt idegen a helyzet számomra, illetve felhasználói szinten érdekelnek a műszaki dolgok, hozzá tudok szólni a témához. Fél órát késett a szerelő, ücsörögtem a parkolóban, nem zavart különösebben a dolog, tudtam, hogy ez ezzel jár itthon, végülis fizetni szeretnék valakinek a munkájáért. Közben megjelent egy öregúr egy távol-keleti robogóval, felkeltette érdeklődésemet, hogy miért rúgdossa a saját motorját és miért szitkozódik hozzá félhangosan... Odasétáltam hozzá, elkezdtünk beszélgetni, közben könyékig olajosan alkatrészeket dobált ki mellém a motorjából. Elmesélte, hogy többször járt már itt, legutóbb 80 ezer forintot hagyott itt motorgenerál címén, azóta is használhatatlan a járműve. Ekkor másodszor gondolkoztam el azon, hogy lehet más hobbi után kellett volna néznem.... vagy legalább egy másik szerelőhöz mennem. Végszóra megérkezett a hírből már ismert szakember. Öregúr újabb fél óra alatt előadta a problémáját, tetlegességig szerencsére nem jutott a dolog, bár nem sok híjja volt. Erős kezdés ez egy hétfő reggeli munkanapra. Ekkor jöttem én, elmondtam a tüneteket és vártam, hogy szerszámot ragadjon és mondjon valamit. Bármennyire is a szerelők rémálma, de nem szándékoztam otthagyni Vilmát egy vadidegen embernél. Valahogy érezte ezt, elkérte számom és annyit mondott, hogy még ma hív ha készen van vele. Nem tudtam mit tenni, szeretttem volna használni a motorom és akkor ő volt ehhez a kulcs, így otthagytam... Pár óra múlva telefonált, hogy kész a motor, mehetek érte. Így is tettem, odaérve kérdeztem mi volt a baja, karbiból kiesett a levegőt adagoló csavar - mondta. Megkönnyebbültem, hogy csak ennyi. 12 ezer forintot kért, amit kissé sokalltam, de kifizettem. Elindultam hazafelé, örültem, hogy jó a motor - mikoris a visszapillantóban megláttam 4 motoros rendőrt. Kicsit visszavettem a sebességből, körforgalomhoz érkeztem. Lassításnál hallom, hogy nincs rendben a motorhang, le is állt a motor másodpercek múlva. Gyorsan indítottam, gondoltam, hogy ilyen előfordul, belefér. 50 méter múlva ugyanaz. Mögöttem 4 rendőr, nem legális a motorom, jogsim nincs, és egy olyan motor nyergében ülök ami az üzemképesség leghalványabb jelét sem mutatja (na jó, a világítás ment). Ekkor gondoltam sokadjára azt, hogy lehet buszjegyet kellett volna inkább vennem, nem egy Vespát 2000-ből... Felüljárós részen már majdnem sírtam, annyira nem működött a technika, végül nagy nehezen leküzdöttem magam onnan, az első biztonságos lehetőségnél Budaörs határában félreálltam - az már talán nem annyira meglepő, hogy egy rendőrautó mögött sikerült mindezt megtenni. Sokadik csengetésre fölvette a szerelő, röviden ismertettem a helyzetet, mondta, hogy menjek vissza megnézi. Fordulaton tarva a motort nem volt fulladás, így tettem meg a visszafele utat. Belenézett és közölte, hogy az a csavar, amit beletett kiesett, így ez okozta a problémát. Bontott egy újat és menetrögzítővel beragasztotta. Nem fogadtam volna rá túl sokat akkor, hogy ez beválik, de azóta is ezzel a csavarral járok.
Közben a vespa fórumot olvasgatva megismertem egy srácot, aki évek óta ET4-ezik, csukott szemmel is összerak egy blokkot. Elmeséltem neki a szerelős élményemet, kiderült, hogy vele is ugyanez történt évekkel ezelőtt, ezért is kezdte maga szerelni a motort, mert nincs (vagy csak nagyon kevesek!) itthon olyan ember, aki piacképes áron és minőségi szinten szerelné ezeket a motorokat. Kedvesen felajánlotta, hogy ha van valami Vilmával szóljak, megnézi, végtelenül hálás voltam ezért! Használgattam a motort, kezdtem újra bízni benne, Vespa gurulásokra is elmentem, kezdtem magam komfortosan érezni. Az egyik ilyen gurulás alkalmával a Hősök terén belenézett a már említett Klubtárs és jelezte, hogy valószínűleg hiányzik a levegőcsövem. Megbeszéltük, megrendelte nekem egy holland boltból, következő guruláson a Hősök terén 2 perc alatt kicserélte. Eleredt az eső így hazafelé vettem az irányt, az Oktogonon elváltunk és a Margit-híd felé gurultam haza. Csütörtök este 6 óra, csúcsforgalom, telített sávok. Itt jegyzem meg, hogy eleinte egyátalán nem cikáztam a sávok között -aki motorozik annak ez talán furcsa lehet-, de tartottam attól, hogy az autósok nem mérik fel kellően az oldaltávolságot, vagy holttérbe kerülök, így egyszer ebből komoly bajom lehet. Tehát haladtunk Vilmával mikor egyszer csak azt éreztem, hogy elmegy az erő egy pillanatra, de mentünk tovább. Adtam egy nagyobb gázt, gondoltam csak a dugóban való haladás miatt sok benzin kerülhetett a karbiba és amiatt volt ez. Fölhajtottam a Margit-hídra, pár perc múlva ugyanezt éreztem, de ez alkalommal le is állt. Indítózok, semmi. Mindkét sáv tele, én a belsőben, Vilma nem mozdul. Lapattantam, kiküzdöttem magam a külső sávba, és mivel hiába próbáltam indítóztam így maradt a tolás, ami egy 110 kg-os robogónál számomra annyira azért nem csábító feladat. A Margit-hídon járdára nem lehet felhajtani, így a teljes külső sávot elfoglaltam. Azt hiszem bárhol máshol a világon szívesebben lettem volna ekkor.
Letoltam nagy nehezen a hídról, félreálltam és hívtam a tesómat, aki tudtam, hogy éppen államvizsgára készült egy könyvtárban, tehát nem bíztam benne, hogy elérem. Szerencsére fölvette, félig sírva elmeséltem, hogy mi a helyzet. Mondta, hogy ne aggódjak, próbáltam-e már berúgni (mert ugye önindítóról nem sikerült az indítás). Talán nem meglepő a körülmények ismeretében, hogy életemben nem érintett a lábam berúgókart. Röviden elmondta, hogy mire figyeljek, nem volt más lehetőségem, tehát nekiálltam berúgni a kis motorom. Mindeközben csak két kisebb méretű olasz turistacsoport figyelte minden mozdulatomat fényképezőgépekkel, félig hangosan elküldtem őket az anyjukba... Valamilyen csoda folytán második próbálkozásra sikerült is a művelet, pedig azt fontos tudni, hogy az ET4-eknek nem erőssége a berúgókar, így a következő szériákon már nem erőltette a gyár, megszüntette ezt a funkciót (későbbi blokkon egyszerűen ledugózta), pedig milyen jól jött nekem akkor!
Szóval berúgtam Vilmát, Csalogány utca felé vettem az irányt, figyeltem arra, hogy sose legyen alapjáraton, mindig adtam egy kis gázt. Nem részletezném, hogy milyen lelkiállapotban értem el a város vége táblát, ahol körübelül pont a tábla vonalában ismét elment az erő -pont mint a hídon-, de ekkor már „rutinosan” kezeltem a helyzetet. Amint hazaértem írtam a Klubtársnak, hogy jártam. Ezekben a távgyógyításokban nem hiszek, így ajnálotta, hogy inkább vigyük át. Pár nappal később utánfutóra tettük és átvittük hozzá Érdre. Annyira már ismertem, hogy biztos voltam benne, hogy rosszabb állapotban nem fogom elhozni, mint ahogy odavittem (ez egy szerelőnél nem mindig van így), ezért jó szívvel ott mertem hagyni.
Pár nappal később jelentkezett, hogy elkezdte átnézni, megnézte az üzemanyag rendszert, kitisztította a karbit, de nem talált problémát. Viszont cserélte a szívócsonkot, mert repedezett volt, valamint betett alá egy tömítést, mert az nem volt alatta. Közben párhuzamos szálon egy elektromossági szakember barátommal is beszéltem, mert Vilma produkált korábban pár alkalommal olyat, hogy elfordítottam a kulcsot és mintha nem vette volna be, nem adta rá a gyújtást elsőre. Szóltam a barátomnak, hogy ezzel a problémával is számolnunk kell. Közben kibontotta a váltót, ahol mondhatni brutális állapotokkal szembesült. Tudtuk, hogy használt, 14 éves olasz motorról van szó, de ez még őt is meglepte. A görgők olyan elhasznált állapotban voltak, hogy a réz is kivált belülük, a vario lamellái teljesen elnyíródott állapotban voltak. Közben fény derült arra, hogy a külső tárcsa, amibe az öndindító beleakad indítózáskor szintén hervadt állapotban van. Egy győri boltból meg is rendeltük a cuccokat (ez kb 30 000 huf volt), pár nap múlva meg is jöttek. Cserélt még egy légszűrőt, ami jó döntésnek bizonyult, mert amit kivett kb nem létezett, annyi darabra volt szakadva. Összerakta a gépet, stimmeltek a dolgok, közben én vásároltam még egy új gyújtáskapcsolót (3000 huf), ami szintén belekerült. Nagy izgalommal mentem hozzá a motorért, de tartottam is a hazaúttól, mert a legutóbbi gurulás nem volt éppen kellemes. Fekete felhők gyülekeztek, de gondoltam nem lesz itt gond, elindultam haza. A motor viselkedése a szerelés után teljesen megváltozott. Az új súlyokkal már nem akart azonnal indulni, amikor gázt adtam, hanem kellett egy kis fordulat és utána indult meg, állítólag ez a normális, valamint picit hangosabb lett (természetesen gyári a kipufogó), ami „50-es” létünkre nem kecsegtetetett sok jóval. Törökbálinton leszakadt az ég, rövidnadrágban, open-face sisakban voltam, bizonyos szakaszokon levegőt sem kaptam, de Vilma megállíthatatlanul gurult, engem pedig egy percig sem érdekelt, hogy esik e vagy fúj, ezt vártam. A viharzónából kiérve újra sütött a nap, valahogy én is így éreztem magam Vespás karrierem újabb mérföldkövénél.
Ezen viharos hónapok után, bizonytalan voltam a motorral kapcsolatban. Használgattam ugyan, de mindig pontosan kiszámítottam, hogy hova fogok menni vele, hol milyen probléma merülhet fel az út során. Ezekben az időkben egyátalán nem éreztem a „dolce vita”-t, sőt pofozkodni lett volna kedvem, amikor lépten-nyomon a motorról érdeklődtek ismerőseim. Azt éreztem csak, hogy sokat dolgoztam ezért a motorért, költöttem is rá, de egyátalán nem lelem benne örömömet, szinte teher volt. Tesóm mindig mondogatta, hogy használni kell, nem nézegetni, jó lesz az. Nem érdekelt, hogy mit mond, annyit tudtam, hogy nem érzem üzembiztosnak és ez az érzés megmérgezte a gurulással töltött időt, valamint elég szabálykövető ember vagyok :) , így ez a rendszám kérdés is egyre nagyobb aggodalommal töltött el.
Nyár volt, meleg, azért csak-csak felültem, egyre nagyobb köröket mertem már menni, probléma nélkül. Kezdtem újra bízni benne... Nagyon szépen is fogyasztott (http://www.spritmonitor.de/de/detailansicht/574166.html). Hip-hop szeptember lett és annyira belejöttem a motorozásba, hogy szomorúan gondoltam arra, hogy jön a téli időszak, amikor Vilma a garázs mélyén fog aludni. Egyszerűen azt éreztem, hogy amikor motoron ülök, akkor teljesen ki tudok kapcsolni, az útra (rendőrökre) figyelek és nem érdekel semmi más, ettől féltettem, hogy télen nem lesz részem ebben. Elkezedtem nézegetni a téli kiegészítőket, hátha valahogy ki tudom kicsit tolni a motorozás idejét. Egy srác a fórumon éppen ekkor tett fel egy hirdetést ET-re való Tucano Urbano takaróról. Több se kellett nekem, azonnal felvettem vele kapcsolatot, Csikós téli motorzás cikkéből okulva tudtam, hogy ez egy hasznos véltel lesz. Kálvin téren találkoztunk, szép volt a szőrme takaró (párszor használta mindössze), föl is szerelte nekem, jó üzletet kötöttem. Melegben volt a lábam, jelentősen javult a komfortérzetem, nagyon szerettem így gurulni. Ha sütött picit a nap, 10 fok fölött volt a hőmérséklet, akkor rossz már nem történhetett aznap. A motoron közben egy fékbetét csere történt, tankoltam és gurultunk.
Erre vártam, ekkor először igazán üzemképesnek éreztem, ami mindennél többet jelentett nekem.
Összeszoktunk. Márcsak a rendszám kérdés nyugatalanított...
Nagyon szép ősz volt, állandóan motoroztam, majdnem mindenhová Vilmával mentem. Október 23-án megtettük első túránkat, nem volt semmi eltervezve. Fölültem és gurultam. Elmentem a zsámbéki romtemplomhoz, onnan Tök, Perbál, Üvegtigris büfé. Útközben csak a benzin fogyott ki majdnem, de utolsó pillnatban találtam egy nyitva lévő kutat, egyéb izgalmak nem történtek. Minden percét élveztem a motoron töltött időnek. Visegrádra is elkirándultam még októberben. Közel 2000 km-ert mentem vele 3 hónap alatt, kerestem az alkalmat, hogy mikor mehetek vele valahová.
Késő ősszel egyszer sokáig volt órám az egyetemen, Vilmával mentem. Alig vártam, hogy felülhessek rá és guruljunk egyet a fárasztó nap után. Kikapcsoltam a kormányzárat, leszedtem a láncot. Fölültem és leszedtem a közép sztenderről, kicsit hátrébb gurultam, mikor hallom, hogy valami fémesen súrolódik. Különös... motoron maradva alánéztem, nem láttam semmit. Leszálltam, nézegettem, ekkor vettem észre, hogy egy rozsdás rugó van a cipőm mellett, valamint láttam, hogy sztender nem ment föl a helyére. Ilyen hibát... A motort nem tudtam kitámasztani, ezért eltoltam egy elektormos elosztó dobozig, ami műanyagból van így annak szívesebben neki döntöttem, mint egy fém oszlopnak. A romantikusan megvilágított Egyetem téren gondolkozni kezdtem. Van egy műszakilag jó motorom, amivel amúgy haza tudnék jutni, csak a leérő sztender miatt lehet mégsem. Elkezedtem kutatni az ülés alatt, hogy mi van nálam bár tudtam, hogy a gyári szerszámok csak. Nem lesz ez így jó - gondoltam. Ekkor eszembe jutott, hogy mit csinál a rugó?! Felhúzza a sztendert. Tehát ha ezt én is el tudom érni bármilyen módon, akkor tudok közlekedni újra. Semmi kötöző nem volt nálam, viszont aznap hajgumit viseltem. Mi sem egyszerűbb... Kivettem a hajamból és a sztendert többszöri átkötéssel rögzítettem a berugókarhoz. Teszteltem, nem ért le. Csodás. Elindultunk, akkor sem nem ért le. Mikor már a negyedik villamos sínen mentünk át, egyre jobban féltem, hogy nem fogja bírni a rózsaszín (nemröhög!) hajgumi, de szerencsére állta a sarat. Pár nap alatt szereztem új rugókat, ugyanis kettő van benne: egy kicsi és egy nagy egymásba csúsztatva, nálam mindkettő eltört. Hatalmas erőkifejtések árán, de sikerült bekasztania bátyámnak a helyére.
Mivel viszonylag enyhe volt a tél és volt tucanom is (valamint vettünk ebayről egy nagyon meleg –elvileg német, gyakorlatilag szerintem szibériai piacra készült– kesztyűt), ezért minden héten gurultam a motorral. Ugyan nem szeretem különösebben a hideget, de negyedórákat szívesen eltöltöttem rajta, valamint nem állt hónapokig, hanem rendszeresen szépen bemelegedett a motor.
A 2014-es évünk sem indult unalmasan, történt ugyanis, hogy január 2. napján szép napos idő volt, hőrmérséklet fagypont fölött valamivel. Gondoltam megejtem az idei év első gurulását. El is mentem a közeli boltba venni ezt-azt. Indulnék haza, nyomom a gombot, semmi... de még csak az önindító tekerését sem hallottam, tényleg semmit. Lepattantam a meleg takaró alól, és a berúgás módszeréhez folyamodtam, ami csak nem akart sikerülni. Nem voltam messze az otthontól, úgy 1,5 kilométer volt a távolság. Mivel telefon sem volt nálam így egy lehetőség maradt a tolás. Kabát le, sisak az ülés alá. Kb. 15 perc alatt haza is vergődtünk, nem volt még ilyen melegem januárban. Kikaptam egyből az akksit és töltőre tettem. Pár óra elteltével visszaszereltem, gyönyörűen indult. Ezek után két hetente mindig töltőre tettem, nem akartam még egyszer így járni.
Március 8-án, nőnap reggelén megtörtént amitől mindig is rettegtem, az első igazoltatás. Rutinellenőrzés volt. Rendőr kollégákat szerencsére nem Vilma foglalkoztatta, inkább beszélgettünk egy kicsit, így pár perc múltán alatt tovább is engedtek. De tudtam, hogy ennek a helyzetnek sürgősen véget kell vetni.
Ennek megfelően a következő nagy esemény az életünkben a rendszámozás volt. Ugye direkt olyat vettünk, amihez minden külföldi okmány megvolt. Ha rendszám van, akkor jogsi is kell hozzá. Hála a Totalcar B125 kezdeményezésének, én is ezt a konstrukciót válaszottam. Február végén letettem a KRESZ vizsgát és vártam, hogy motorozós idő legyen. A rendszám kiváltását a jogsi megszerzése utánra időzítetettem. Március végén már egész meleg volt, türelmetlenül hívtam az oktatót, hogy mikor megyünk vezetni. Abban állapodtunk meg februárban, hogy automata robogóra teszem le, neki volt is egy ilyen Hondája. Nem szándékoztam sok órát venni, hiszen ha nem is nagy, de volt valamennyi rutinom. A rutinfeladatok, vizsgaútvonalak bejárására 5 órát terveztem. Jogszabály 2 órához köti, de én óvatosabban álltam a dolgohoz, meg ugye tudjuk, hogy ha a vizsgabiztosnak olyanja van a hivatásos sofőrt is meghúzná egy B-s forgalmin is.. Az oktató a megbeszélt vezetés előtt 1 nappal hívott, hogy a Hondát eladta, így maradt a lábváltós Honda CG 125. Távoli terveimben szerepel az A kategória lerakása, de úgy éreztem, hogy a lábváltós készség elsajátításnak nincs itt az ideje, és ebből következően az 5 óra is irreálisnak tűnt már. Kelletlenül ugyan, de belementem, nem volt kedvem más iskolát keresni, hiszen minél előbb le akartam tudni, illetve helyben volt. Az első alkalommal 50 percig ültem a Hondán, nagyjából megértettem a technikát, autó után nem akkora ördöngősség, de azért nem volt annyira egyszerű, eszméletlenül kellett koncentrálnom, hogy hányasban lehetek épp, mert ugye csak az ürest jelezte. Innen begyorsultak az események, gyakoroltam a rutinfeladatokat, jártuk a vizsgaútvonalakat. Így utólag is meglep, de másfél hét alatt jogosítványt szereztem. 10 órát vettem és oldhatatlanul beleszerettem a lábváltós „igazi” motorokba...
A rendszámot a rákövetkező héten elkezdtem intézni. Várt rám egy Mozaik utca, vámhivatal, okmányiroda. Nem semmi kombináció, gondoltam.. Sok ismerősöm ajánlotta, hogy bízzak meg egy céget, 3 nap alatt rendszám lesz a motoron. Húztam a számat, nem tetszett. Miért fizessek valakinek, azért ami nekem amúgy is jár (persze nem a szívás, mert ugye miért is nem lehet egy ilyen procedúrát kb. 2 óra alatt letudni)? Ilyen (lásd Papp Tibi cikkét ) „ügynökségek” is csak ebben az országban élhetnek meg... De erről még lesz szó a továbbiakban.
Életemben nem vizsgáztattam semmit, így elővettem a szakirodalmat -értsd meghallgattam az Égéstér idevágó adását-, Zách Dani és Winkler kalandjait a nevezett Hatósággal. Nem lettem sokkal bátrabb. Apukámat is kikérdeztem megelőző este, hogy mi hol van, hová kell állni. Képben volt, hiszen 1978-ban az MZ-jét ott vizsgáztatta, azóta ott legfeljebb a Hypo-t cserélték Domestosra.
Összerendeztem a papírokat, lemostam Vilmát, lecseréltettem az első gumit (ezt még karácsonykor vettem, de mindig halasztgattam a cserét), tankoltam és indultam a Mozaik utcába. Másfél órát álltam sorba csak a pénztárba, hogy a vizsgadíjat (27.160,-) befizessem. Nem lepett meg, állt sorban a papírom (hiszen ugye még nincs forgalmim) műanyag bugyiban, ez az új (régi) trend! :). Sokféle emberrel együtt várakoztam, nem kicsit lógtam ki a sorból, meghallgattam a legendás történeteket különböző járművel vizsgáztatásáról, ez ismét nem tett jót a kedélyállapotomnak. Majd újabb óra várakozás következett, hogy a csarnokig eljussak. Közben egy nepper fickó segítségemre sietett, ellátott információval, hogy mi hogy zajlik, ez hasznos volt számomra. Végül kinyílt „A Csarnok” ajtaja és mi következtünk. Végtelenül kedves, rendes, előzékeny volt az összes vizsgáztató, a szavam is elállt, nem erre készültem. Átnézték a motort, egyedül a fékpróbától féltem, hiszen hátul dobfékes konstrukcióról beszélünk, ami nem a fékerejéről ismert. Nem volt probléma, minden rendben találtatott. Boldogan toltam ki a csarnokból, egy délutánom ráment, de a Mozaikot letudtam. Kifejezetten jó élményként tartom számon a vizsgáztatást, 2 év múlva ismét ide tervezek menni! (A jó élmény alatt azt értem, hogy szeretek teljesen különböző társadalmi rétegekből összejött emberekkel ismerkedni, beszélgetni, főleg, hogy a motor-autó úgyis összeköt minket. Ez valahogy nagyon kellemes, kalandos része a motorozás/ autózásnak.) Aznap már nem volt nyitva a közeli vámhivatal, így kedden reggel 8-kor ott kezdtem.
Kedd reggel beléptem a NAV épületébe, ahol hatalmas betűkön láttam: „vámügyintézés”, ez kell nekem gondoltam. Odaléptem, elkérték a papírokat, pár perccel később jött vissza a srác egy post-it-tel a kezében, hogy ennyi lenne. Előzetesen a netes kalkulátor segítségével kiszámítottam és tudtam, hogy kb. kerek 10 000 forint lesz a regadó, ellenben a papíron ennek a kétszerese szerepelt. Nem igazán értettem, hogy hogyan lehetséges ez, így rákérdeztem. A válaszoló stílusát nem méltatnám, de lényege az volt, hogy tűnjek fel az emeletre, ott folytassam, de anyámba is menjek el, ha már arra járok. Ezután világosított fel a portás, hogy ez egy „ügynökség”. Azóta sem hiszem el, hogy a NAV épületén belül ilyen iroda működhet. Fölmentem az emeletre, ahol már „igazi” vámosokkal találkoztam. Beadtam a papírokat. Mivel első forgalombahelyező vagyok, így nem rendelkeztem VPID kóddal. Ez elég sok bonyodalmat okozott, hiszen hogy-hogy nem 2 napja nem működött a rendszerük, nem fogadott be új ügyfelet, ennek következtében VPID kódot sem adott ki, tehát a vámhatározatom sem készülhetett el. Ekkor már kezdtem érteni, hogy nem az lesz, amit én szeretnék, hanem amit ők. Rákérdeztem, hogy mégis mikor lesz lehetőségem befizetni a regadót, közölték, hogy a következő nap jöjjek vissza, esetleg még meg is lehet, de azért biztos ne legyek benne. Köszi. Rettentően felidegesített a helyzet, de nem tudtam mit tenni. Következő nap mentem megint, nem túl sok reménnyel. Már megismertek, jelezték, hogy megjavult a rendszer, ujjongtam magamban, de egyúttal arról is tájékoztattak, hogy van egy kis probléma. Sokadik már ebben a pár napban, de azért ne legyek szőröző, elvégre a bürokrácia olyan bugyrait járom meg, amit nem lehet elsőre megérteni. Kiderült, hogy az adókártyámhoz a születéskori lakcím volt bejegyezve, ami 20 éve megváltozott, így nem tudják kiállítani, át kell iratnom az aktuális címemre. Halkan megjegyezték, hogy 100 emberből 1-nek szokott ilyen problémája lenni – valahogy nem volt őszinte a mosolyom. Délután 2 óra volt, a hivatal fél 4-ig volt nyitva, úgy döntöttem megpróbálom elintézni 2,5 óra alatt az egész regadó mizériát, lévén amúgy a város másik feléről szaladgálok ide. Csillaghegyről tömegközlekedéssel szó szerint elfutottam a Kresz Géza utcai NAV-ba, ahol 10 perc alatt átírattam a címememet (piros pont nekik), majd vissza Csillaghegy. 1-es villamos felújítás, pótlóbusz, de 14:45-re ott voltam újra a NAV-ban. A határozatot addigra elkészítették, aminek őszintén örültem. Maradt 40 percem a Bécsi úti UniCredit bankban befizetni majd újra visszajönni, hogy lepecsételjék és örökre elfelejtsem ezt az egészet. Elfutottam a buszmegállóba, aznap már sokadjára, felugrottam a buszra, amiről helyismeret hiányában (+ éppen belassult mobilnet miatt) rossz megállóban szálltam le... Ekkor már nagyon elegem volt –voltaképp már magamból is–, de arra gondoltam, ha ma sikerül, akkor soha többet nem kell visszajönnöm. Mivel hobbi szinten futok így ennek tudható be, hogy 3 kilométert 10 perc alatt lefutottam, utcai ruhában. 3 körül megérkeztem a bankba, húztam sorszámot és vártam. Sokáig. A pénztárban a hölgy 10 percen keresztül 100-as pénzérméket számolt, hiába szóltam, hogy nagyon sietek, nem törődött vele. Idegállapotomat nem tudnám hűen jellemezni, 15:15 volt mire végeztem. Tömegközlekedéssel kizárt, hogy visszaérjek, kalkuláltam. Nem maradt más lehetőség, hívtam egy taxit. 10 perc eltelt, nem jött. Közben 4-szer beszéltem a diszpécserrel, 15:25-kor megérkezett Magyarország talán legöregebb jogosítvánnyal rendelkező taxisa... Nem hittem el, hogy ez velem történik. Röviden vázoltam, hogy mennyire sietős a helyzet (ha szülni mennék még lenne időnk, de most nincs), úgy tett mint aki érti, de cselekedetei nem ezt tükrözték. Csak 3 kilométert kellett mennünk, többet nem is bírtam volna ki, inkább futottam volna. 15:30-kor kiugrottam a taxiból, a portásnak azonosítás gyanánt odadobtam a személyim és felcsörtettem az emeletre. Épp az ablakot húzták le, a papír ott volt a kezemben, és pont a csukodó ablak alá betoltam. Ennyi... leírhatatlan volt a vámos kolléga tekintete, bár láttam rajta, hogy legbelül valahol értékeli a kitartásom. 15:35-kor márcsak az okmányiroda volt hátra, gondoltam. Kezemben volt a jármű adatlap a mozaikból, a vámhatározat, kötöttem előre biztosítást a neten. Lelkendeztem magamban, hogy ma már a kezemben lesz a rendszám halálosan fárasztó 3 nap eredményeként. Talán nem meglepő az előzmények ismeretében, hogy ez bizony nem így lett.
Mivel a belvárosban voltam és volt ismerős a Visegrádi utcai Központi Okmányirodában, így oda mentem. 4-re ott is voltam, de nem kaptam sorszámot pedig 8-ig voltak nyitva, aznap sokadszorra lett végtelenül elegem. 7 óráig vártam, sorszám nélkül, végül egy ügyintéző megsajnált és két időpontos személy között „bevállalt”. Elővettem a papírjaimat, hozta is a rendszámot, kitette a pultra, és kezdte fölvinni az adatokat a rendszerbe. Pár perccel később ugyanazt a mondatot hallottam, mint a vámhivatalban: „Van egy kis probléma!”. Tudni kell, hogy a jármű műszaki adatlapján lévő adatokat vezetik fel a rendszerükbe, azt nyomtatják a forgalmira. Esetemben a kereskedelmi név-D3 rublikában a Mozaikban kiállított papíron Vespa név szerepelt. Az okmányiroda rendszerében ilyen nem létezett. Kértem, hogy akkor nézze meg, hogy mit ad ki alvázszámra, kiadta, hogy ET4. Jeleztem, hogy nekem bizony ilyen motorom van, meg leszek vele elégedve ha ez kerül a forgalmiba, az ügyintéző természetesen nem így gondolta. Minden önuralmamra szükségem volt, visszakértem az összes papírt. Este 7 óra volt, egész nap rohantam (szó szerint!), a csalódottság talán nem kifejezés arra, amit akkor éreztem. Minden papírom megvolt, kifizettem mindent, mégsem akartak rendszámot adni. Tudtam, hogy este 10-ig vannak a Mozaikban, így felszálltam a hévre és elmentem a héten másodjára a vizsgaállomásra. Mivel két műszakban dolgoznak, így ugyanazok az emberek voltak ott, akik hétfőn délután Vilmát vizsgáztatták. Mosolyogva köszöntek, megismertek rögtön, elmeséltem, hogy az okmányból küldtek vissza, minden bizonnyal hibás az adatlap. Bekísértek a vizsgaállomás vezetőjének az irodájába, ahol átnéztük újra az olasz papírokat, sehol nem szerepelt az ET4 megnevezés, nem tévedtek. Ettől függetlenül nem jutottam közelebb a megoldáshoz. 2 betű és 1 szám a megfelelő helyen a papíron - ennyi hiányzott a boldogságomhoz. Megállapodtunk abban, hogy következő nap visszamegyek, ők addig megpróbálják elérni az egyedi típus problémákkal foglalkozó osztályt a KEKKH-n belül. Ilyen típus egyeztetéssel 2 hölgy foglalkozik az egész országban, telefonvonalukat kikapcsoltatták, csak emailben lehet őket elérni. Nem fűztem sok reményt, hogy következő napra eredmény lesz az ügyben. Csütörtök délután 3kor, héten harmadjára a Mozaik felé vettem az irányt. Nem gondoltam inkább semmit magamban, úgyse az fog történni.
Ekkor ért a következő pozitív csalódás a Mozaikkal kapcsolatban, a vizsgaállomás vezetője elintézte, rögzítették a Vespa ET4 kódot a kereskedelmi név rublikába. Már nyomtatták is az új jármű adatlapomat. Nehezen hittem el... Eljöttem, már csak az okmányiroda van hátra gondoltam, pont mint tegnap. Ezúttal a Budakeszi okmányirodába mentem, jól is tettem, fél óra várakozás után sorra kerültem, újabb fél óra múlva rendszámmal a kezemben távoztam. Olyan fáradt voltam, hogy hazasétálni alig volt erőm.
4 nap, átlagosan napi 6 óra ügyintézés, kb 8 km futás a városban, 2 elázás, 60 000 forint és egy 240x130-as táblácska. Hazaértem, vettem előzőleg rendszámtartót, belecsúsztattam a szép kis rendszámot és kezdtem volna fölcsavarozni. Ekkor észleltem, hogy ez bizony nem fog menni, nem egyezik a lyuk kiosztás. Már meg sem lepett, hogy nem mennek a dolgok csak úgy egyszerűen, maguktól. Mivel semmi ötletem sem volt, hogy tegyem fel, így eszembe jutott, hogy elgurulok egy közeli autószerelő műhelybe, megkérdezem, hogy mit javasolnak. Soron kívül, 2 perc alatt ingyen felfúrták (a keretet csak) a rendszámom. Bárcsak minden ilyen flottul zajlott volna.
Azt csak utólag vettem csak észre, hogy 2 nap híján, de pontosan 14 évre az első olasz forgalomba helyezéséhez képest lett rendszámos az én volt toszkán motorkám.
Rendszám és jogosítvány birtokában már utast is szállíthatok, erre nagyon vártam pont, mint két vállalkozó szellemű tesóm: húgom és nővérem, alig várták, hogy fölülhessenek. Nővérem magasságilag és tömegben is velem azonos, így őt nagy élvezet vinni. Ugyan doboz nincs a motoron, így annak nem tud támaszkodni, de mivel kiválóan érzi a dőléseket, így tökéletes utas. Az ülés mérete is elegendő számunkra. A motor viselkedése, ereje kielégítő, bár ez csak városi tapasztalaton alapszik, viszont hosszabb távon nem hiszem, hogy kényelmes lenne, illetve sajnálnám állandóan nagy fordulaton nyúzni.
Az idei szezonkezdet tehát izgalmasan zajlott, május elsején, immáron rendszámosan a hagyományos kemencei Vespa túrán is részt vettem (eddig ez volt a legnagyobb táv egy nap alatt - 191km ), minden műszaki probléma nélkül teljesítettük a túrát. Hazafelé a 2-es úton egy újabb, erősebb Vespa GTS-el konvojban jöttem haza, könnyedén tartottuk a tempót.
Közben a motorhoz rendeltem tömítéskészletet, új első-hátsó lengéscsillapítókat, hajtásszíjat, gyertyát. Egyeztettem a Klubtárssal, hogy mikor lenne alkalmas neki, hogy ezt a szerelést megejtsük. Egy szerda délelőtt bepakoltam mindent és Érd felé vettem az irányt. Mielőtt hozzá értem volna, beugrottam egy érdi autósboltba olajszűrőt venni, mert ugyan 6.000-renként írja a gyár, de 4.000 km már volt benne, illetve ha eleve szerelés alatt van, akkor egyszerűbb így megejteni és motornak is csak jót tesz. A Diósdi úton észleltem, hogy egyik irányba sem működik az index, különös - gondoltam. Ilyet még tényleg sosem csinált. Gondoltam majd ránézünk, úgyis szerelni hozom. Viszont minden más fény működött. Megálltam a bolt előtt, megvettem a szűrőt, indítok, semmi. Pont mint a januári első guruláson. Nem ijedtem meg, tudtam miért csinálja. Az üzlet hátuljában volt egy szervíz is, helyben volt tehát a segítség :) Kikaptam az akksit a gyári szerszámokkal és megkértem a srácokat, hogy tegyék fel töltőre. Kb. 20 perc múltán visszakértem, beszereltem, majd gyönyörűen indult.
Másnapra lebontásra került a teljes hajtás. Kiderült, hogy a kartercső volt nagyon elnyűtt állapotban, onnan jöhetett némi olajszivárgás, valamint a tömítése sem volt a topon, ezek azonnal cserélve lettek (2.000 Ft az új cső). Mivel a minimális olajszivárágás megszüntetése volt a cél, és minden kétséget kizáróan ki is derült, hogy a karternél ereszt, ezért a blokk nem lett tovább bontva, hiszen fogyasztásunk jó, motor ereje kiváló, így nem láttuk értelmét. A szelepfedél tömítést is gyárira cseréltük, illetve természetesen a hézagok is beállításra kerültek. A motorban lévő gyertya őzbarna volt, de biztos, ami biztos az is cserélve lett (10 EUR). A variátorszíj szintén (37 EUR), nem volt szakadt, szálas, de azért kellemetlen lehet egy szíjszakadás valahol egy főút mentén... Kapott még egy új szívócsonk tömítést (245 Ft). A másik nagy projekt a lengéscsillapítók cseréje volt. Mivel Vilma futóműve teleszkópokból és kormánycsapágyból áll, így talán futóműfelújításnak is nevezhetjük. A már említett holland boltból érkezett a hátsó teleszkóp (60 EUR). A régi kivételekor derült ki, hogy nem is volt teljesen jól benne, mert felült ott egy peremre, ami jelentősen csökkentette a csillapítási képességét. Én ezt nem érzékeltem motoron ülve, maximum az általam gyűlölt villamossíneken való áthajtáskor éreztem kicsit hangosnak. Az első teleszkóppal kicsit más volt a helyzet, nem találtam gyárit elérhető áron, így ott egy YSS márkájúra (48 EUR) esett a választás a szerelést végző Klubtárs tanácsára. Neki is ilyen van a motorjában, egy csavar kivételével szépen illeszkedik, kis mókolással betehető. Szerelés közben végig képes dokumentáción keresztül nézhettem meg az éppen aktuális munkafolyamatokat, ami nagyon megnyugtató volt számomra, hiszen azért görcsbe rándult a gyomrom, amikor láttam, hogy a teljes hajtás kiszedve hogy néz ki. Megtörtént persze a motorolaj cseréje is.
Alig vártam, hogy mikor készül el vele, mikor ülhetek újra szeretett motorom nyergében. Némileg segített elterelni a gondolataimat róla, hogy éppen vizsgaidőszak első két hetét vette igénybe a szerelés.
Ekkor érkezünk kb. a jelen eseményeihez. Elérkezett a nap, hogy elkészült és mehettem érte. Hátsó teleszkóp maga az álom, annyira szépen tart, kanyarodni egészen új élmény vele. Az első csillapító is pozitív, fékezéskor végre elég feszes ahhoz, hogy ne „bólintson”, de lehet hogy még puhítunk rajta, mert az úthibákon még szerintem nem elég kezes. Ezek még a gyári csillapítók voltak benne, ideje volt rendbe tenni ezen a fronton is a dolgokat. Vettem még egy új VARTA akksit, biztos ami biztos. Remélem ez már a kellő karbantartás mellett pár évig gond nélkül fog szolgálni. A műszeregységen található órában elemcsere történt, így szépen pontosan jelzi az időt, amire kb azóta vártam, hogy megvettem a motort :). Hamarosan vége a vizsgaidőszaknak, alig várom, hogy ráérősen gurulgassak vele, illetve egy GTS-es barátommal egyeztettünk egy túrát, amit izgatottan várok. Most terveim szerint az az időszak következik, amikor már higgadtan egy rendszámos és minden szempontból legális motorral élvezem a napsütést, a nyarat; szállítgatom a barátokat és élvezem azt a dolce vita-t, amire ezeket a szerkezetet tervezik (kivétel amikor háborúba vitték őket) úgy idestova 60 éve.
Ugyan nem egy szokványos népítéletet sikerült írnom, de számomra így kerek a történet. Remélem akinek felkelti érdeklődését a mi kis történetünk és esetleg ilyen jármű vásárlásán töri a fejét, annak tudtam valamiféle betekintést adni, hogy milyen helyzetekkel találhatja szembe magát.
...közben azért már összeállítottam az augusztusi alkatrész csomagot - bowdenek és kormánycsapágy csere -, mert máshogy ugye nem lehet egy ilyen hobbit életben tartani!
Ekkor éreztem befejezettnek a népítéletet, de még nem döntöttem, hogy melyik képet rögzítsem. Gondoltam elmegyek gurulni egyet a naplementében, és ha hazaérek, akkor föltöltöm a képet és el is küldöm. Sokadjára ismétlem magam, ha azt mondom, hogy ez bizony nem így lett :).
Történt ugyanis, hogy kigurultunk a garázsból, mentem 200 m-ert és hirtelen elment az erő. Lehúzódtam az útszélére, indítóztam, az önindító tekert, de Vilma nem „robbant be”. Ellenőriztem a biztonság kedvéért, hogy nem fogyott-e ki az üzemanyag, de az előző tankoláshoz számolva is volt még benne szűk 100km-re elegendő, ill. a műszer sem jelzett üres állapotot. Gondolkozni kezdtem az útszélen, hogy mi történhetett. Akksi vadiúj, önindító hangja is rendben van, tehát 2 problémát tartottam reálisnak: vagy benzin vagy szikra nincs. A gyertya 130 km-rel ezelőtt lett cserélve, így az is megfordult a fejemben, hogy talán azzal nem stimmelhet valami. Mivel pár percre voltam hazulról, és a motor nem indult, így maradt a jól ismert tolás-módszer. Csöndben mosolyogtam magamon is, hogy 15 perce leírtam a népítéletben, hogy következik a gondtalan motorozós nyár, hát erősen naív kijelentésként értékelhető szándék volt a részemről. Hazatoltam, felvettem a kapcsolatot a szerelő Klubtárssal, akitől aznap hoztam el ugye gond nélkül. Nem kicsit röhögött, de egyben sajnált is. Megbeszéltük, hogy megnézi. Vizsgák között, utánfutós ismerőssel egyeztetve találtunk egy megfelelő időpontot. Föltettük a futóra, átvittük Érdre, ahol 10 perc múltával meglett a hiba oka. A diagnózis a következő volt: a karbiban lévő úszó fennakadt és nem kapott benzint. Csodás... Azóta is a miért és „ezt mégishogy” kérdések foglalkoztatnak. Vilma robogva járt, nehéz szívvel fölültem rá és hazamotoroztunk, hiba nélkül! Azóta megtettünk 50 km-ert. Bizalmam az újraépítés kezdeti stádiumába jutott, mint már oly’ sokszor.
Hát így kezdődött a 2014-es szezon „eseménymentes” nyara...
Hibalista
- vario, gyújtáskapcsoló, sztender rugók
Ide hordtam szervizbe
555- soha többet
Értékelése:
Másik szerelő értékelése
Vespa Klubban szerzett ismeretség révén egy barátom végzi az éppen aktuális hibák orvoslását. Soha többet "szakszervíz"!
Értékelése:
Képek a motoromról
| Fenntartási költség | (7) | Évjárat | 2000 |
| Kényelem | (7) | Használati időtartam | 1 év |
| Teljesítmény | (8) | Km vásárláskor | 13944 |
| Megbízhatóság | (5) | Vezetett km | 4000 |
| Szerviztapasztalat | (1) | Átlagfogyasztás | 3 l |
| Előző motorja? | – | Következő motorja? | CBF |
| Ennyire szerette | (9) | Megérte a pénzét? | igen |
| Verdikt | (7.0/10) | ||
